Haladó politika

94

„Balgatagok! ugyan mit kellene tenni
Ha mindnyájatoknak akarnánk tetszeni,
Új-Új tanácstokra ha mindig hallgatnánk,
Végre a szamarat ültetnétek reánk.”

Jean de La Fontaine: A molnár és fia 

A fentebb idézett La Fontaine sokféle mesét írt, egy ezek közül a molnárról, a fiáról és az ő szamárháton tett utazásukról szól. A történet szerint a molnár és fia elindultak szamarukkal, hogy világot lássanak. A molnár ült a szamáron, a gyerek meg kutyagolt mellette. Mikor ezt a népek meglátták, megvádolták a molnárt, hogy milyen kegyetlen a szegény gyerekkel, aki fáradságosan gyalogolni kénytelen, míg ő a szamáron terpeszkedik. Nehezen viselte ezt a molnár, s felültette hát a fiát a szamárra. Ekkor a fiút kezdték gyalázni, hogy öreg apját kényszeríti fáradságos sétára, míg maga kényelmesen szamaragol. Hogy elejét vegyék a rosszmájú megjegyzéseknek felültek hát mindketten a szerencsétlen állatra. Ekkor viszont a szamarat kezdték – ez esetben joggal – sajnálni és állatkínzással vádolták őket. Ekkor fakadt ki a molnár úgy, ahogyan az idézetben áll. 

A mese tanulsága nagyjából az, hogy bármit lehet kritizálni, és könnyű is, úgy, hogy nem mondjuk meg: mi lenne a helyes megoldás. Mert bármit teszünk is, az bizony érdeksérelemmel jár. Vagy a molnár, vagy a fia, vagy a szamár, bármely leosztásban, biztosan a rövidebbet fogja húzni. Az egyetlen megoldás az, ha el sem indulnak. Akkor viszont egyikük sem lát világot, pedig ez lett volna a céljuk. 

A haladás mai hívei szerint viszont a dolgot úgy lehetne megoldani, hogy mindenkinek – alanyi jogon – járna egy szamár, hiszen jelenleg, igazságtalanul, szamárszegénység van. (A lakhatási-, egészségügyi- és ki tudja, még milyen szegénységen túl.) Természetesen ez hülyeség, hiszen ha mindenkinek lenne szamara, akkor például sehova sem lehetne menni a töménytelen szamártrágya miatt, továbbá nem is lenne miért világot látni, hiszen bárhova mennénk mindenütt ugyanazt látnánk: emberek próbálnak utat lapátolni maguknak a szamártrágyában.

Némi igazságtétel így vezethet a civilizáció összeomlásához.

Azért javasolnák ezt, mert nagy tanítóik azt mondták, hogy a kommunizmusban majd munkát mindenki a képességei szerint végez, ellátást, javakat, mi több: szamarat viszont igényei szerint kap. Ha pedig ez lehetetlen, akkor inkább ne menjünk sehova.

Bármit tekintünk is a haladás eddigi politikai tevékenységéből, mindig visszajutunk a mese példázatához. Gondoljunk csak bele a ragály ideje alatt olvasható nyilatkozataikba. Kevés a lélegeztetőgép – sok a lélegeztetőgép, kevés a maszk – sok a maszk, nincs járványügyi szigor – túl nagy a járványügyi szigor. Ha pedig – amint történt – mégis megúsztuk a ragályt, akkor meg szar az egész, hiszen emberek haltak meg, akik a kormány felháborító kegyetlensége nélkül bizonyára örökké élhettek volna. 

Ami történik, bármi legyen is az, az nem jó, mert igazságtalan.

Arra a kérdésre, hogy mi lenne „igazságos”, ha átvágjuk magunkat a bonyolult magyarázatok dzsungelén, azt a kiábrándítóan primitív választ találjuk, hogy igazságos az, ami egyenlő. Csakhogy ez egyszerűen nem igaz. Hiszen bárki belátja, ha valaki többet dolgozik, úgy igazságos, hogy többet is kapjon, mint a nála lustább. Ekkor viszont, bizony, máris oda az egyenlőség. Az egyenlőség a legigazságtalanabb dolog, hiszen lefelé húz, a legkisebb közös többszörös felé, ami pedig jó mélyen, lent van a sárban. 

A haladás képviselői azt a módszert választották – már jó régóta –, hogy ellenzékben mindent megígérnek mindenkinek. Aztán, a nép végtelen hiszékenységéből fakadóan, hatalomra jutván, szembesülnek az ígéretek betarthatatlanságával, és frappáns megoldásként inkább nem csinálnak semmit. Hagyják, hogy a dolgok, legyenek azok külsők, vagy belsők, csak úgy megtörténjenek, hiszen úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna. 

A nem kormányzás kormányzati programja azonban a rend felbomlásához vezet.

A rend ugyanis – bármily fura is ez – nem természetes állapot. A természetes, beavatkozás, tehát külső energia bevonása nélküli állapot a rendezetlenség, ahogyan azt az entrópia szabálya is előírja. Persze mindig vannak a káosznak nyertesei is, gondoljunk csak a zavarosban halászás esetére. Valójában a káosz igazi nyertesei azok, akik kihasználva az emberek csömörét a káosztól, egyeduralomra törnek. 

Ahogyan azt Platón már 2500 évvel ezelőtt leírta, egy körfolyamattal van dolgunk. A demokrácia a csőcselék uralmába torkollik, mely végül anarchiát szül, az élet pedig a többség számára elviselhetetlen lesz, így keresnek valakit, aki rendet csinál. Ő lesz az uralkodó, aki rendet is csinál, csakhogy később – az emberi természetből fakadóan törvényszerű módon – elkutyul és sanyargatni kezdi a népet. A nép pedig – mi mást tehetne – újfent a demokrácia után kezd vágyakozni, és kezdődik az egész előröl.

Ennek a felismerésnek gyakorlati, politikai megvalósulását látjuk most.

Akik később uralkodni akarnak, azok most az anarchiában érdekeltek, így nem is tesznek semmit azért, hogy megakadályozzák a csőcselék őrjöngését. Sőt. Minden gátat, kezdve a rendőrséggel, el akarnak takarítani a horda útjából, hogy minél hamarabb érezzék az emberek szükségét a rendcsinálásnak. A rendcsinálásnak, melynek már forgatókönyve van, úgy hívják: „szocialista demokrácia”.

Ez az az ideális államforma, ahol a régi vicc szerint: szabad emberek azt csinálják, amit szabad. 

Ez az államforma arról híres, hogy nem elég az ideológiát csöndben elviselni, bármekkora marhaság is az, hanem ünnepelni kell, méghozzá nem akárhogyan, csak úgy, összevissza, hanem megírt rítusok szerint. Számomra a Rákosi beszédek után kötelező ütemes taps – ami azért tartott sokáig, mert mindenki leste: ki meri először abbahagyni, hogy feljelenthesse – pontosan olyan, mint a négerek előtti hasra esés és bakancsuk csókolgatása. Ha ezt, a haladás és igazságosság nagyobb dicsőségére, számunkra, a fehérek számára kötelezővé teszik majd, nagyon nehéz lesz. Például, ha sok a néger az utcán, lehetetlen időben beérni a munkahelyre, hogy megkeressük az ugyanezen négerek szociális segélyére valót.

Ne higgyünk hát a tündérmeséknek, hirdessük az egyenlőtlenség világát, ahol minden ember a saját akaratából az, ami.