Haza a magasban

250

„És felfuvalkodának s cselekedének útálatosságot előttem, és elveszítém őket, mikor ezt megláttam.” Ezékiel. 16,49-50.

Lesz tehát Pride, újabb marék mocskot hajítva a nemzeti jelképeinkre. Elnézve az elmúlt évek történéseit, semmi különös nem történik majd, ám valahogyan mégsem tudjuk megszokni. És azt sem tudjuk megszokni, hogy eszköztelenek vagyunk, hiszen már maga a tiltakozás is bűnnek van nyilvánítva.

Boldog időket élünk. Híre jött, hogy a vírust is legyőzi az identitás és mégis, megkésve bár, de törve nem, megrendezik az évi kötelező buziparádét augusztusban. Ez ugyanis, mint azt magától KariGeritől, a virtuális városirányítás Paganinijétől tudjuk, a legfontosabb. Itt jegyezném meg, hogy szerintem az idei tobzódást nem a szokásos útvonalon kéne megrendezni, hanem, stílszerűen, a Lánchídon. Hátha…

Tűzijátékot úgysem akarnak a nevezett hídon, hiszen a legfrissebb tudományos álláspont szerint, attól szakad le a híd. Kerpel-Fronius főpolgármester helyettes úgy véli, hogy augusztus 20-án tüzijáték rakétákkal lövik a Lánchidat, ami árt annak. Nyilvánvalóan összetéveszti ez a remek elme a tűzijátékot a Katyusa nevezetű fegyverrel, ami nem csoda, hiszen az is rakétákkal működik. Az igazi az lenne, ha egyszerre rendeznék a tűzijátékot és a buziparádét, és az egészet elneveznék az identitás robbanásának.

És akkor ugye pávatoll helyett petárdával lehetne ünnepelni ugyanott.

Az augusztus 22-re tervezett esemény új logót is kapott, ahogyan az illik. Ezen a magyar Szent Korona látható, mögötte/fölötte az obligát szivárvánnyal, mely megkapó légköri jelenség valamiért a nemzetközi, tudományos buzizmus jelképévé vált. Szívrepesve várom, hogy a másik meteorológiai jelenséget, a délibábot, vajon mely elmebaj szimbólumává teszik. Ha rajtam múlna, a nyílt társadalmat választanám, ahhoz tökéletesen megfelelne, vagy esetleg a néger migránsok integrációjához is jó lehet. De vissza a buzibüszkeség új jelképéhez.

Amint azt bizonyára tudja a nyájas olvasó, a Szent Korona, immár több mint egy évezrede, a magyar államiság jelképe. Hányatott története során megesett már vele, hogy ellopták, egy ízben még el is ásták, de hogy egy szexuális aberrációkat népszerűsítő dzsembori jelképévé tegyék, az még nem fordult elő. Viselték Árpád-háziak, németek, csehek, Anjouk, felsorolni sem lehet, hogy kik/mik, de buzik még nem. Idáig. Most majd az utcákon vonagló, fél és teljesen meztelen aberráltak fognak alatta vonulni, fenekükben pávatollal.

Ha ezt Szent István megélhette volna…

Persze nem egyedi esettel állunk állunk szemben. A magyar történelem, különösen annak dicsőségesebb szakaszai, régóta csípi a haladás híveinek a szemét. Ennek ékes példájaképpen a minap találkoztam egy bizonyos Kácsor nevezetű ember irományával, melyben Szent István királyunk meglehetősen sajátos módon ábrázoltatik. Ez az alak egyébként is sokat foglalkozik a magyar történelemmel, bár nem tudom miért. Az sem tudható, hogy honnan veszi ötleteit a magyar Panteon nagy alakjairól, családi legendákból bizonyára nem, hiszen ezen korokban az ő ősei még a távoli vadregényes Gácsországból (akkoriban így hívták) szemlélték az eseményeket. Magyart akkor láttak, mikor II. András, hadjáratok alkalmával, felkereste a népszerű üdülőhelyet. 

Ő és a hozzá hasonlók vad dühvel vetik rá magukat mindenre, ami a magyar történelemben nem Kun Béla és tettestársai nevéhez fűződik. A kácsorok, kertészákosok, landeszmannok visítógörcsöt kapnak mindentől, ami eltér a bőgatyától és a fütyülős baracktól, melyek, szerintük, a magyar kultúra kizárólagos összetevői. Ezek a dolgok, valahogyan, hiszterizálják őket és olthatatlan vágyat éreznek, hogy lerángassák őket magukhoz, oda, ahol dagonyázni szoktak. 

Nekünk meg – úgy látszik – a sokszínűség jegyében tűrnünk kell ezt. Visszaélnek azzal, hogy úgy alakult, rajtunk lehet gúnyolódni, de rajtuk nem. Merészségük a büntetlenség bizonyosságából fakad.

Ugyan ez az attitűd tűnik ki a Szent Korona buzijelképpé emeléséből is. Ők rendezhetnek felvonulást a meggyalázott korona alatt, mi viszont nem rendezhetünk ellen eseményt, mondjuk vazelinnel bekent szivárványos táblákkal, mert az – mint mondják – csúf dolog. Olyan fóbiás.

Zárójel. Sohasem értettem, hogy a fóbia miért tilos, hiszen az egyik legalapvetőbb emberi ösztön. Azért alakult ki, hogy ösztönösen meg tudjuk különböztetni a kívánatost a nem kívánatostól. Az, hogy ez némelyekben sajnálatos módon a visszájára fordul, még nem elégséges ok másoknak az undorodáshoz való jogát elvenni. Zárójel bezárva.

Lesz tehát Pride, újabb marék mocskot hajítva a nemzeti jelképeinkre. Elnézve az elmúlt évek történéseit, semmi különös nem történik majd, ám valahogyan mégsem tudjuk megszokni. És azt sem tudjuk megszokni, hogy eszköztelenek vagyunk, hiszen már maga a tiltakozás is bűnnek van nyilvánítva. Ez az undor és a büntetéstől való félelem azután furcsa kettősséget okoz a normális emberekben. Ennek kifejeződése az a felejthetetlen jelenet, mikor a buziparádét védelmezni kirendelt rendőr szelíd feddéssel fordult egy ellentüntetőhöz, mondván: „Ne dobáld a buzit!”

Ebben a kifejező pillanatban benne van minden, amit az ország normális része átél ezen alkalmakkor. 

A dolog története maga a dolog – mondotta Hegel igen találóan. A magyar történelem is maga a magyarság. Ennek gyalázása a mai magyarság gyalázása is egyúttal. Nekünk pedig, úgy látszik, valamiért tűrnünk kell ezt.

Facebook hozzászólások