Konrád György és a nagyvilág

68

„…úgy rendeztem én,
biztonságosan, hogy egyetlen lélek –
nem, egy hajszálnyi kár sem ért ott senkit…”

Shakespeare: A vihar

Meghalt Konrád György, olvasom. Ismét eltűnt valaki, Rajk és Heller után, valaki, a rendszerváltozás és az azt megelőző idők kétes figurái közül. Most aztán – a hagiográfia szabályai szerint – elindul a szentté avatási procedúra, melyben megpróbálják kiradírozni politikai szerepüket, és mint „nagy filozófust”, „jelentős építészt”, valamint „világhírű írót” bemutatni nekünk. Ám én kétlem, hogy ezek – a közéleti és szakmai élettörténet – elválaszthatóak lennének egymástól. 

1971-ben maghal apám, Ausztrália Melbourne nevezetű városában. Tüdőrákja volt. Mikor megállapították, az ottani angolszász orvosi szokások szerint, megjósolták számára, hogy nagyjából fél éve van hátra. In medio umbrae mortis, a halál völgyének árnyékában, szerette volna még egyszer látni a gyerekeit. Küldött hát meghívólevelet, pénzt útiköltségre, meg mit tudom már, mi mindent, ami a meghívás-bürokráciához kellett. Mi pedig – én és a húgom – beadtuk az útlevélkérelmünket. Valamennyi idővel később kaptam egy levelet a Belügyminisztérium valamelyik osztályától, melyben, statáriális tömörséggel, ennyi állt: „Kiutazása közérdeket sért”, alatta olvashatatlan aláírás; valami osztályvezető. Apám meg is halt, anélkül hogy láthattuk volna, vagy ő láthatott volna bennünket.

Régóta kísért bennem ez a történet, valahányszor a nagy, libsi ellenállók élettörténetét olvasom. Ezekben ugyanis, mint afféle Leitmotiv, visszatér az, hogy az illető „rendszerkritikus”, mi több, „ellenálló volt”, akit aztán ezért „üldöztek” is. Aztán az élettörténet egy pontján, mikor épp a legheroikusabb ellenállást fejtette ki az illető, akkor egyszer csak fogta magát és kiutazott valahová nyugatra. 

A létező magyar szocializmus kádári verziója – hasonlóan a többi kommunista országhoz – az elit, a megbízható elvtársak számára sokféle előnyt kínált. A korbács és a mézesmadzag politikáját időben eltolva alkalmazták. A hatvanas évek elejéig inkább a korbács, utána inkább a mézesmadzag volt a hűséget kikényszerítő eszköz. A madzagon lévő méz – többek között – a „nyugatra” utazás lehetősége volt.

Az egyszerű alattvaló számára ez szinte elérhetetlen volt, ezért aztán rendkívül csábító.

Csak az én ismeretségi körömben jó néhányan ültek „disszidálási” kísérletért és ugyancsak jó néhányan pedig sikerrel lógtak meg az országból. A nyugati, a kék útlevél, az csak a kivételezetteknek járt. Na meg természetesen a „rendszerkritikus” értelmiségieknek – nyilván büntetésből

Hősünk életében 1976-ban jött el az a pillanat, mikor „ellenálló” tevékenységéért, nyilván büntetésből,  előbb egy évet az akkori Nyugat-Németországban, majd újabb egy esztendőt Amerikában töltött. Pénze biztosan volt neki, hiszen külföldi bankszámlái is voltak, ami úgyszintén elképzelhetetlen volt egyszerű földi halandó számára. Ahhoz, hogy kiutazzon, nyilván nem csak ugyanannak az olvashatatlan nevű osztályvezetőnek a döntése kellett, hogy kiutazása vajon sérti, vagy nem sérti a mitikus „közérdeket”.

Az ő érdekében bizonyára fentről szóltak. 

Konrád ekkorra már túl van a rendszerkritika non plusz ultráján, a Szelényivel közösen írt „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” című művön, melyet most a kommunizmus koporsójába vert első szögek között emlegetnek. 

Zárójel. A fent említett mű arról szól, hogy miképpen vette át a hatalmat hazánkban egy sebtiben kiképzett, kétes múltú kommunista csirkefogókból álló, magát értelmiséginek tartó banda. A kommunista értelmiségi oximoron. Vagy, vagy. Az esszé a rendszer baloldali kritikája volt. És mint minden hasonló „kritikai” mű, nem számolt el a bűnös, torz és természetellenes rendszer létét lehetővé tevő nyers erőszakkal, az orosz jelenlét Damoklész kardjával, sem pedig az áldozatokkal, akinek csontjaira épült. A többi szerencsétlenkedőhöz hasonlóan reformálni akarta a reformálhatatlant. Zárójel bezárva. 

Konrád „elüldözését” egy máig nem tisztázott, roppant kínos történet előzte meg, melynek során – úgy tűnik – néhány barátját feladta a kommunista titkosrendőrségnek. (Itt olvasható: https://lovasistvan.hu/2015/12/01/kezirat-a-langokban-a-valodi-konrad-sztori/) Ami, minimum, furcsa fényt vet hősünkre, a nagy ellenállóra. Persze nem állt egyedül ezzel, a rendszer sok kritikusáról derült már ki, hogy együttműködött ezzel a titkosrendőrséggel. 

Konrád ideje aztán a rendszerváltozás után jött el igazán.

Ő – és a hozzá hasonlók – ekkor lettek a kozmopolita, világot látott bölcsek, szemben a mucsai, lokális, kisszerűekkel – velünk. Ennek indoka pedig az volt, hogy hiszen ők világot látott emberek, éveket töltöttek a fejlett nyugaton, ahová mi is vágyunk, kit kérdezzünk, ha nem őket? És – lássuk be – volt ebben valami, hiszen mi, mucsaiak, nem láttuk a „világot”, hiszen nekünk ugye odaírta az olvashatatlan nevű osztályvezető, amit odaírt.

Így lettek ők, Heller, Ungvári, Konrád és sokan mások a nyugatiság letéteményesei és a haza bölcsei egyben. Visszatértek számukra a régi szép idők, mikor tízmillió fasiszta között kellet a nagyszerű társadalmi kísérletet megvalósítani; ebben ´49-re visszamenő rutinjuk volt. 

Csak most nem a szocializmus, hanem a balliberális demokrácia volt a cél.

Furcsa egybeesés, hogy a kritizált rendszer bukása egyben írói pályájának is nagyjából a végét jelentette. Ezután, haláláig nem írt olvasható könyvet. Irodalmi munkásságáról egyébként is nehéz bármit mondani, mint minden más féltehetség esetében. Olvassa, akinek tetszik. Ami esszéit, publicisztikáit és nyilatkozatait illeti – arról a balliberális lázálomról, amit ők Magyarországnak néztek – azokról elmondható, hogy tizenkettő egy tucat. Persze a sajtójuk aztán hetekig csócsálta őket – szerintem azért, mert ilyen sokáig tartott valami érdekeset találni benne – mint a bölcsesség csúcsait. 

Távoztával bizonyára lábjegyzetté válik valamely társadalom, vagy irodalomtörténeti szakmunkába, melyet minden időben néhány tucat ember olvas, hogy disszertációt írjon belőle. Oda kerül Zalka Máté, Illés Béla, Benjámin László és a többiek közé, csak nem a munkásmozgalmi panteonba, hanem azzal szemben, bár virág és koszorú ugyanannyi lesz a sírjukon. Így múlik el a világ dicsősége.