Könyvégetés

44

„A legjobb könyvek azok, amelyek azt mondják el, amit már tudsz.”
George Orwell

Híre járt, hogy a kétszázas években Csin Si Huang-ti kínai császár tűzre vettette a konfuciánus tudósok könyveit, közöttük a Dalok könyvét, az Írások könyvét, vagy a „száz filozófus” mondásait is. Sőt, több száz konfuciánus gondolkodót élve el is temettetett; tette mindezt egy viszonylag egyszerű vita kapcsán, hogy kell-e földbirtokokat adományozni az előkelőknek. Nyilván nem kellett volna, hiszen a császár élet és halál ura volt; ha nem akart, nem adott. E furcsa történet onnan jutott eszembe, hogy a Zenebohóc be akarja tiltani az orosz irodalmat és zenét.

Zelenszkij egy valódi zenés komikus (mondjuk inkább komikus, mint zenész); igazándiból csak a bránerével tud játszani a zongorán, de azzal aztán nagyon, így hát hiába is várnánk el tőle bármilyen irodalom- vagy zeneértést. Sötét köcsög ugyanis. Váratlanul emelkedett a hatalomba – nem kicsi amerikai együttműködéssel –, és most a nemzeti hőst játssza. Valóságos hadvezérnek képzeli magát, aki csapatokat rendel ki, ellentámadást indít és visszavonul. Mondjuk azt éppen nem szereti – ő is, mint Hitler, nem engedi –, hogy katonái meghátráljanak, bár az már más ügy, hogy leszarják, és ha lehet, menekülnek. El sem tudom képzelni, hogy honnan ássák elő ezeket, biztosan valami nagy követ fordítanak föl. Mióta Bogdán Hmelnyickij behívta az oroszokat a lengyelek ellen, azóta nincsen Ukrajna; mondjuk előtte sem volt, akkor a lengyelek voltak arrafelé az urak. Mondjuk a csicskáik pedig meglepően durva jelzőkkel illetik Európa vezetőit, persze ők sem sokkal különbek.

Zárójel. Engem például egyáltalán nem lepett meg, de másokat bizonyára. Úgy esett, hogy bizonyos Ljudmila Deniszova – aki emberjogi biztos az ukrán kormányban – egy roppant méretűt hazudott. Azt találta mondani, hogy az oroszok tömegesen követtek el nemi erőszakokat az „ukrán” nőkön. Na most, én úgy tudom, hogy az adott területen többségében oroszok laknak, így legalább házon belül maradna a dolog, de nem, mert az oroszok – szokásaiktól eltérően – nem tették ezeket. Kiderült, hogy ez a szerencsétlen egyszerűen kissé fel akarta dobni a mondandóját. Mint mondá, „…unottságot tapasztaltam a hallgatóság részéről. Azért beszéltem a szörnyű dolgokról, hogy valami módon rávegyem őket az Ukrajnának és az ukrán népnek szükséges kedvező döntés meghozatalára.” Most aztán kirúgták – másoknak is bizonyára az agyára ment –, és kárba vesztek a nyugati sajtótermékek, amelyek lelkesen közölték a „híreket”. Sic transit gloria mundi. De majd lesz helyette másik. Zárójel bezárva.

Most pedig itt van ez a Tkacsenko, akiről fogalmam sem volt annak előtte, hogy ki a fene és miért. Most már tudom, de nem vagyok többre vele. Ő az ukrán kulturális és információs politikai miniszter, bármit is jelentsen ez. Szerinte „…az önkormányzatoknak hasonló orosztalanítási bizottságokat kellene létrehozniuk” és itt megállt az eszem. Azt is mondta hogy „…filozófusok, történészek, helyi aktivisták vitassák meg a különböző kérdéseket”. Elképzelem, amint ukrán filozófusok és történészek megvitatják az orosz művészet kérdéseit… Sajnos nekem az egyetlen Tarasz Sevcsenkón kívül egyetlen ukrán sem jut eszembe és biztosan ez az én hibám is. A többiek mind oroszok. Amúgy azt is mondta ez a fékezhetetlen agyvelejű, hogy örül annak, hogy az ukrán színházak nem játszanak Csajkovszkijt a háború kitörése óta – ez azért izgalmas, mert mint közismert, Csajkovszkij zeneszerző volt. Talán Prokofjevre gondolt – de ja, ő is zeneszerző volt… De neki ez is mindegy.

 

könyvégetés

Ő mondta azt a metaforát is, hogy „a kultúra, akárcsak a propaganda, annak a rakétának a csúcsa, amelyet a Kreml hoz Európába”. Milyen költői. A rakéta „csúcsa” a kultúra, hát hacsak úgy nem… Aztán ott van egy bizonyos Ukrán Könyvintézet igazgatója, Olekszandra Koval, aki azt találta mondani, hogy „…több mint 100 millió példány »propagandakönyvet«, köztük orosz klasszikusokat kell eltávolítani a közkönyvtárakból”. Meglátjuk, kik kerülnek ebbe a körbe. Gondolom, Dosztojevszkijnek nem lesz kegyelem, ahogyan Solohovnak vagy Paszternaknak sem. Csak az izgat engem, hogy kik kerülnek a helyükre? Mert nekem nem jut eszembe egyetlen ukrán óriás sem, aki a helyükre állhatna. Mindenesetre készen állnak az efféle könyvek eltávolítására.

Ahogyan Palmerston mondta: „Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak”. És ugyanez vonatkozik az USA-ra is. Néhány ábrándos lelkű zeneszerző, vagy író nem számít – majd lesz helyettük másik. Például a néger vikingek, vagy a buzi hősök, akiket naponta megnézhetünk a Netflix képernyőin okulásunkra. Mert a buzizmus nem tűnt el, csak most háttérbe vonult, hogy újult erővel törjön ránk. Már alig várom a hős ukrán buzikat, akik legyőzik a gonosz oroszokat és megmentik a világot.

Most aztán jönnek majd a könyvégetések, és ugye tudjuk: ahol könyveket égetnek, ott hamarosan embereket is fognak.