Látogatás az elmebaj bugyraiba

56

Különös napra ébredtek a távoli Germánia lakói január első napján. E nap egyébként is az ébredés nehézségeiről szokott szólni, a fejfájás elleni porokról és a lázas keresgélésről a tegnapi események olyan részleteiről, melyekre amúgy nem biztos, hogy emlékezni szeretnének és amelyek meglehetős gyakorisággal kapcsolatban vannak a nemi identitással is. Ilyen esetekre szokás mondani, hogy az ember azt sem tudja, fiú-e, vagy lány. A németek arra a meglepő hírre ébredtek, hogy ez a helyzet ezentúl nem fog kizárólag az ilyen napokra korlátozódni. Vége annak a primitív, barbár, törzsi időnek, mikor ezt a kérdést szimpla rápillantással (dagadtaknak tükörrel) el lehetett dönteni.

Még 2017-ben úgy döntött a német Alkotmánybíróság, hogy hátrányos megkülönböztetés éri azon állampolgárokat, akik nem tudják eldönteni, hogy fiúk, avagy lányok, azért, mert ezt a dilemmát a személyi okmányaik nem tükrözik. Ezt a bölcs döntést a hátrányos megkülönböztetés tilalmából sikerült levezetniük.

Zárójel. Mondjuk szerintem nemhogy hátrányos, hanem kifejezetten pozitív, hogy nem írják be a személyibe az e tárgyban elszenvedett döntésképtelenséget. Ha én így lennék vele, örülnék, ha a többiek nem tudnak erről, mert – amilyen bunkó ciszheterók – erre hivatkozva, még más kérdésekben is megkérdőjeleznék a döntésképességemet. Zárójel bezárva.

Mindegy, a magas törvényszék a maga végtelen bölcsességében – amihez ezúton is gratulálok – másképpen döntött, és ennek következtében a primitív férfi és nő közé még felvették a „divers”, azaz „eltérő” nemet is, aminek következményeként ezentúl lehetővé válik, hogy tízéves kislányok egy helyiségbe végezzék dolgukat szakállas cukrosbácsikkal, ha azok a történet egy pontján nőnek gondolják magukat.

Sőt ezentúl papírjuk is lesz erről.

A németek szabálykövető nép. Betartják az előírásokat, kezdve a Tigris harckocsi használati utasításától a koedukált illemhelyekig. Ezért aztán úgy látszik, egyiküknek sem jutott eszébe, ami nekem egyből, hogy szívlapáttal kéne jobb belátásra téríteni az ilyen ötletek kieszelőit. Sőt. Még a várható pénzügyi terhek, melyek a vállalatokra hárulnak ebből a döntésből, azok sem riasztják vissza őket, amint arról is olvashattunk.

https://index.hu/gazdasag/penzbeszel/2019/01/09/fenekestol_felforgatja_a_nemet_cegek_kommunikaciojat_a_bevezetett_interszexualis_nem/

Láthatjuk, a vállalati szféra felkészül a törvényi előírások betartására, és pénzt, időt, fáradságot nem kímélve törekszik minél több „eltérő” foglalkoztatására.

A hülyeség ragályos.

Biztosan megéri, és ezentúl a végtelenül tudományos versenyképességi felméréseknek szempontja lesz ez is. Például lesz egy mutató, ami az egységnyi bevételre eső buzik számát tükrözi és „B” koefficiensnek fogják nevezni. Persze nem minden ágazatra vonatkozik ez, a bányászbuzi például ritka.

Mikor szemem elé került ez a cikk, egy fájó kérdés fogalmazódott meg bennem: vajon ki a hülyébb? Az állítólag nyolcvanezerre tehető számú aberrált, vagy a társadalom, mely hagyja, hogy diktáljanak neki? Ekkor eszembe jutott két cikk, melyet régebben olvastam. Ezekben két leányzó(?), akik maguk is az elmebaj kis köreihez tartoztak. kifejtik: elmebetegekkel, szociopatákkal és a maguk szemétdombján betegesen uralkodni vágyó tyúkokkal találkoztak. Tehát pontosan azt tapasztalták, amit bárki megjósolhatott volna nekik: egy marginális, aberráltakból álló csoport tagjai úgy viselkednek ahogyan az elmeállapotukból fakad. Ők, fellengzősen „vámpírkastélynak” nevezik et, holott a bolondokháza sokkal kifejezőbb.

https://ferodalma.blog.hu/2018/08/27/a_vampirkastely_es_a_gender_szelleme

https://akulturharcontul.blogspot.com/2018/10/ez-poszt-egy-hosszu-folyamat-szintezise.html

Azt már akkor sem értettem, hogy miért kellett nekik éveket eltölteni e felismeréssel. Szerintem a gyakorló elmebeteget viszonylag könnyű felismerni.

De hát vannak későn érő típusok, akik csak akkor ismerik fel a tébolyultat, mikor az már harap.

A nevezett írásművekben az a rész kapott meg, mikor arról mesélnek a szerzőnők, hogy volt a társaságban egy ember(?), aki férfinak született, ám most úgy véli, hogy ő egy leszbikus nő. Ez okból aztán fogdossa és szexuális ajánlatokkal zaklatja a társasághoz tartozó nőket(?). Megtudtam azt is, hogy létezik a „pamutplafon”, ami a leszbikus nők bugyijának metaforája, aminek a magukat leszbikus nőnek vélő férfiak nem nem hatolhatnak alá. Mondjuk a metafora sántít, hiszen a plafon – mint szimbólum – arra utal, hogy nem enged valami fölé emelkedni. De alá? Na mindegy.

Bevallom, az említett írásokon roppant jól szórakoztam, pedig csúf dolog mások betegségén nevetni. De hát az egész olyan benyomást tett, mintha az diliházban az összes Napóleon terápiás csoportot alkotna, megbeszélendő, melyikük a Napóeonabb. Aztán persze jól össze is vesznének ezen.

Ám 2019 első napján mindez megváltozott.

Semmi okunk azt hinni, hogy Németországban másképpen mennének a dolgok ezekben a körökben. A hülyeség univerzális. Azonban azt látjuk, hogy amennyiben kellően nagy a szájuk és aberrált elképzeléseik találkoznak a politikusok ostoba divatmajmolásával, akkor már a normálisok sincsenek biztonságban. Ha nem szólunk, ha nem teszünk ellen, egy másnapos reggelen mi is erre ébredhetünk. Vagy – ami még szörnyűbb – arra, hogy a gyerekeink felé nyújtják a kezüket.

Facebook hozzászólások