McCarthy szenátor igazsága

„Az új igazságra mi sem ártalmasabb, mint a régi tévedés.”

Goethe

Joseph McCarthy szenátor egyike azon történelmi személyiségeknek – sokan vannak –, akiknek életét, munkáját szinte mindenki a permanens libsi véleményeken keresztül ismeri, anélkül hogy valaha kísértést érzett volna elfogultság nélkül megismerni azt.

Bárhol keresgél valaki, kizárólag a „boszorkányüldözés”, „ártatlanok meghurcolása”, esetleg az „alkoholizmus” szavak jönnek szembe, valamint az, hogy megbukott, mi több, maga a szenátus is megfeddte. Ha például a Wikipédiát olvassuk – melyről amúgy tudjuk, hogy nem kéne, hiszen tele van tendenciózus hazugságokkal –, ott is az találjuk, hogy „McCarthyról köztudott volt, hogy alkoholista. Meggondolatlan és botrányos kijelentéseit is gyakorta ittas állapotban tette.”

Pedig, mióta megnyíltak a CIA és a KGB a korra vonatkozó irattárai, tudhatjuk, hogy bizony sok, a szenátor által „ártatlanul” meghurcolt személy és az egész amerikai kommunista párt is, betiltásáig, valóban kapcsolatban állt a szovjet titkosszolgálattal és információkat adott nekik, köztük például az atombomba készítés titkait is, rengeteg időt és pénzt megspórolva ezzel Sztálinnak. Csak hát, amint a szólás tartja: „Könnyű kimondani az igazságot, csak elhitetni nehéz”.

Közismert, hogy a szenátor vizsgálódásainak és az elmarasztalásoknak a legfőbb áldozatai az amerikai szórakoztatóipar közismert személyiségei voltak, aki egytől egyig, nyíltan, vagy rejtőzködve, elkötelezett hívei voltak a szocializmus eszméinek és – nem utolsósorban – a KGB pénzének. Ne feledjük: ez volt az a világ, amikor a „szocialisták” ódákat írtak Sztálinhoz (Neruda) és Sztálin-portrékat festettek (Picasso). Ez volt az a világ, melyben a francia orvosok 1953-ban megerősítették Sztálin lázálmait a zsidó orvosok összeesküvéséről Oroszországban.

McCarthynak volt dolga bőven.

A történelmi igazsághoz tartozik, hogy később, a hidegháború logikájának megfelelően, a CIA is létrehozott és finanszírozott értelmiségi szervezetet, a Kulturális Szabadság Kongresszusa néven, ahol a nem baloldali művészeket és értelmiségieket pénzeltek. A tanulság ebből csak annyi, hogy a vezető értelmiségiek és művészek simán, bárki pénzével megvehetők voltak, és minden bizonnyal ezt a szép tulajdonságukat mára sem veszítették el.

Onnan jutott eszembe a derék amerikai szenátor, hogy egyre-másra kerülnek a szemem elé különböző „művészek” és más, a szórakoztatóiparban érintett egyének nyilatkozatai, melyben a legújabb toxikus őrületet, a „Black lives matter” mozgalomba tömörült csőcseléket éltetik és kifejezik a legmélyebb együttérzésüket a „rasszizmus” áldozati iránt, amint tették azt más, hasonló divathullámok során is, mikor más kisebbségi „identitáscsoportok” iránt kellett együttérezni. Ez persze nem meglepő tőlük, hiszen nagy részük érintett, amennyiben narkósok, pedofilok, alkoholisták, négerek, illetve ezek tetszőleges kombinációi, tehát maguk is kisebbségi identitáscsoport(ok) hoz tartoznak.

Különösen a szegények sorsa keseríti el őket, ami szép tőlük, lévén, mindannyian dollár tízmilliók birtokosai, annyira bántja őket a nélkülözők sorsa, hogy nem is tudják elviselni drogok nélkül az igazságtalanságot. Aztán átrepülnek magángépeiken az óceánon, és közben apokaliptikus kommünikéket tesznek közzé a globális felmelegedés rettentő hatásairól, mert ők amiatt is nagyon aggódnak. Rettentően felháborítja őket a nők szexuális kizsákmányolása, miközben a nőneműek percenként tesznek ki magukról pucér képeket, lehetőleg olyanokat, melyeken jól látszanak a később, orvosilag rájuk szerelt alkatrészeik. Teszik mindezt azért, hogy – felébresztve a férfiakban rejlő gréczyzsoltot – eladják a mozijegyeket, koncertbelépőket és/vagy az oldalukhoz tartozó hirdetéseket. Ezután pedig felháborodott kiáltványokat teszek közzé, melyek szerint „A női test nem áru!” Ja, és a férfiak pedig erőszakos állatok.

A szórakoztatóipar munkásai sokkal többet ártottak és ártanak a világnak, mint az utcákon randalírozó csőcselék.

Hiszen azok, lévén szűk körben operáló kisiparosok, csak az épp előttük lévő üzletet rabolják ki, gyújtják fel, míg a szórakoztatóipar az egész világot, az unalom ellen az öncélú lázadást propagálva. Komoly sikereket érnek el, hiszen a jól szervezett, rendezett társadalom – lássuk be – bizony unalmas. Ebben a görcsös unalomban pedig felértékelődik minden és mindenki, aki szórakozást biztosít. A politika, a politikusok pedig, a tömegdemokráciában, alkalmazkodnak ehhez. 

Nem új dolog ez. Aki népszerű akar lenni annak olyannak kell lennie, vagy legalábbis olyannak kell látszania, mint az általa vezetni kívánt nép. Feljegyezték, hogy Cézár sokat veszített a népszerűségéből, mivel rendezett ugyan cirkuszi játékokat a népnek, de vagy nem ment el azokra, vagy ha elment, akkor láthatóan nem érdekelte a produkció, beszélgetett, iratokat olvasott – rá se bagózott az egészre. És ez sértette a plebsz önérzetét.

Ábrázolhatnak nekünk buzi cowboyokat, néger vikingeket, sugallva egy kifordított, hazug világot, történelmet, és mindez kritizálhatatlan a művészi „szabadság” jegyében. Amely természetesen a legnagyobb hazugság.

Soha még ennyire korlátozott és ideológia-vezérelt nem volt a „művészet” mint napjainkban.

Még Sztálin diktatúrájában is alkothatott egy Solohov, egy Bulgakov, vagy Alekszej Tolsztoj. Ma már a szórakoztatóiparban és a mainstream libsi médiában nincsenek, nem lehetnek, ilyen kivételek, mert azok „rasszisták” és ilyen-olyan „fóbok”. Véget ér a tudomány, a szólás és a művészet szabadságának kora. És leereszkedik a sötétség, melyben minden buzi fekete.

Így jártunk.