Nekrológ

94

„A további kérdés már nem az, hogy vajon az ész szolgálja-e a szenvedélyeket, hanem, hogy melyek azok a szenvedélyek, melyeket az észnek szolgálnia kell.” 

Heller Ágnes

Nekrológot írni tulajdonképpen könnyű. Már ha az ember kedvelte az elhunytat. Persze teljesen más a helyzet, ha személyesen is ismertük és szerettük, vagy utáltuk a megboldogultat, de az már nem a toll, hanem a lélek problémája. Ha egy számunkra megbecsült valakit hagy el a lélek, akkor viszont elég felidézni tetteit, közös élményeket – ha voltak – és fejet hajtani az életmű kvalitásai előtt.

De mit tegyünk, hogyan írjunk nekrológot – az illendőség keretei között – olyasvalakiről, akit sem emberként, sem a munkája nyomán nem kedveltünk? Ezzel a feladattal kell most szembenéznem, vagy, hogy általánosabban fogalmazzak, választani kell a méltányos tisztelet és az igazság között.

Július 19-én meghalt Heller Ágnes. 90 éves volt. (Talán itt kéne abbahagynom, de nem lehet.) Valamikor a 20-as éveimben olvastam a könyveit – a marxizmus klasszikusaival együtt –, és jelentéktelennek találtam őket. Rengeteg tárgyi tévedés, kibicsakló gondolatmenet és a dogmatikus párt-marxizmus váltogatták egymást. Nemcsak jelentéktelenek voltak közöttük, hanem megbocsáthatatlanok is. Amit például Kosztolányiról írt („Az erkölcsi normák felbomlása”), vagy az ösztönökről („Az ösztönök-Az érzelmek elmélete”), azok menthetetlenül ostobák. Később, már a 2000-es években, ezeket (is) nemes eleganciával átírta, ami nem sokkal jelentett többet, mint a „vörös farok” kiradírozását.

Zárójel. Fiatalabbaknak és a vidéki párttitkár szellemi színvonalára butított párt-filozófiát nem ismerők számára: a „vörös farok” az irományokban kötelezően elhelyezett hitvallás volt a párt, annak irányvonala és vezetése mellett. Az sem volt baj, ha egyáltalán nem erről szólt maga az mű. Néha egészen vicces módon bukkant fel, például természettudományokkal foglalkozó művekben is. Zárójel bezárva.

Aztán a 70-es évek elején külföldre ment, többé-kevésbé szakított a marxizmussal, és megbízhatóan középszerű, a posztmarxista, liberális katedra-filozófus lett belőle.

Eddig az életmű. És most jön a neheze. 

Az opportunistának olyan élete van, amilyet megérdemel. Heller kanyargós életpályáját – sajnos nincs rá enyhébb szavam – hazugságok és ferdítések szegélyezik. A 90-es évektől, mikor hazatért, folyamatosan zajlott/zajlik a boldoggá avatási eljárása, ehhez azonban el kell hallgatni, vagy ferdíteni a makacs tényeket.

A boldoggá avatás egy olyan processzus, melyen sokan estek/esnek át. A lényege, hogy a kommunista rendszer kiszolgálói, a feljelentők, a szervilisek számára mentségeket, igazolásokat kell gyártani és bebizonyítani, hogy ők tulajdonképpen nem is… 

Az eljárás legfontosabb eleme annak bizonyítása, hogy volt egy pont, mikor az illető „szembefordult” a rendszerrel és „üldözötté” vált.

Ez nagyon lényeges, ez a megváltás pillanata, mert ha ez elhisszük, akkor ez bizonyítja az illető ellenálló voltát. Az már az emberi természet sötét bugyraiba tartozik, hogy az ily módon felmentettek aztán erkölcsi piedesztálról szidják és kollaborációval vádolják mindazokat, aki nem mentek át ezen a képzelt változáson. Értsd: soha nem voltak kommunisták.

A „megvilágosodások” kezdete egy konkrét dátumhoz köthető, 1949-hez. Ekkor végezték ki Rajkot, ami azt üzente számukra, hogy ez akár velük is megtörténhet. Addig rendben volt, amíg ártatlanokat akasztattak fel, mint Rajk is tette, az azonban, hogy őket is felakaszthatják, mint Rajkot, az már nem volt rendben. 

Heller és az egész lukács-iskola megváltó pillanat – a legenda szerint – a Korcula szigetén 1968-ban aláírt tiltakozás volt a csehszlovákiai bevonulás ellen. Ezután – mint az az MTI közleményében szerepel – büntetésül „parkolópályára” tették, majd 1977-ben, „elüldözték” az országból.

Figyeljünk fel arra lukra, arra majd 10 évre, mely a „bűn” és a „büntetés” között tátong!

Ez idő alatt, a „parkolópályán”, a büntetés alatt, Heller az egyetemen tanít, könyvei, publikáció jelennek meg. Vajon mi lett volna, ha nincs a „parkolópálya”? Jellemző módon, egyébként, az ösztönökről szóló, már említett kimagaslóan vacak könyvét ’78-ban, már „elüldözése” után jelentette meg a Gondolat kiadó.

Mert a párt így szokott leszámolni az ellenségeivel…

A valóság az volt, mint azt társuktól, Vajda Mihálytól tudjuk, hogy a csoport informális vezetője, Fehér Ferenc belemanőverezte őket egy belső pártviszályba, az ún. „munkásellenzék” ügyébe, és rossz lóra tett, mert moszkvai gazdáik Kádár mellett döntöttek. (A „munkásellenzéket” olyan veretes nevek reprezentálták, mint Buci Gyuri, alias Marosán György, aki tán az általam ismert leghülyébb főkommunista volt.) Ezért valóban érték őket retorziók, ám korántsem volt veszve minden. „Mihelyt azonban Kádárék stabilizálták a maguk helyzetét, Aczél megüzente Duczyńska Ilonával, hogy »nyugi, nyugi, hamarosan elfelejthetjük az egészet«”. Hát így.

Ők azonban már kinőtték Magyarországot. Könyveiket a nemzetközi kommunista mozgalmon keresztül, mely az „eurokommunista” szakadásig moszkvai kézivezérlés alatt állt, több nyelvre lefordították, és esélyük volt, hogy „helyet teremtsenek számunkra a nyugati baloldal szellemi körében.” – meséli Vajda. Így is lett.

Aztán haza már mint „világhírű” filozófus térhetett.

De miért lehetett egy alapvetően közepes képességű, hebehurgya természetű nőből a magyar ellenzék liberális, intellektuális ikonja? Heller több szempontból is alkalmas volt e szerepre. Megható igyekezettel védte Gyurcsányt és az SZDSZ-t – emlékezzünk brüsszeli fellépésére – és ugyanakkora elánnal gyűlölte a jobboldalt. Mindehhez ismert volt, liberális, zsidó és nő – minden együtt volt az elragadtatáshoz. 

Most, hogy befejezte földi pályafutását, majd eldől mennyi marad az életműből és az emberből. Nyilván lesznek majd kísérletek, hogy beemeljék a nemzeti Pantheonba, állítanak majd emléktáblát és kiadják összes műveit – költségekre tekintet nélkül – bőrkötésben. Csakhogy úgy tűnik, akik ezt tennék, maguk is már a teremtőre való találkozásra készülnek, hogy végre egyszer elszámoljanak tetteikkel és gondolataikkal.

Az utódok emlékezete ítél majd.

A Föld tovább forog jól olajozott tengelyén, a Nap is újra felkel, közönyösen aziránt, hogy elment egy ember közülünk, akiről nem tudjuk, hogy mit mondhatnánk.

Facebook hozzászólások