Fesztiválbölcsesség

52

„Rajtad s tetteden fajtád
Mond majd ítéletet.” 

Rudyard Kipling: A Fehér Ember Terhe

A fesztiválok időszakát éljük. Kies hazánkban nincs már olyan távoli, elhagyatott tanyaközpont, puszta, barlang vagy remetelak, ahol ne rendeznének valamilyen fesztivált. A tanuló, a dolgozó és a tétlen ifjúság aztán nagy kedvvel felkeresi ezeket, hogy kikapcsolódjanak és oldják a fokozott munkaterhelés okozta stresszt. Ennek módszere az, hogy mindenféle kémiai anyagokkal árasztják el szervezetüket már az első napon, majd ezen állapotukat néhány napra gondosan megőrzik. Jól szórakoztunk, csak sajnos nem emlékszem rá. 

Miután a fesztiválrendezés szabályos iparággá vált, gondoskodni kell a megfelelő hírverésről is. Ezt a sajtóorgánumok – a megfelelő díjazásért – gondosan el is végzik, méghozzá a programfüzet alapján, mert a kiküldött tudósítók, alkalmazkodva a helyi szokásokhoz, maguk sem emlékeznek az ott eltöltött tartalmas időre. Kivételt képeznek azon tudósítók, akik – valamely csak általuk ismert okból – komolyan veszik feladatukat, és odáig vetemednek, hogy interjút készítsenek a fellépő művészekkel. Ezek aztán, több szempontból is, problematikusra szoktak sikerülni.

Az első probléma az, hogy a fellépők átlagos IQ-ja többnyire maligánfoknak is kevés.

Különösen igaz ez, a teljesen indokolatlan módon „zenének” nevezett, rap-műfaj „művészeire”. A műfaj pontosan olyan rokonságban áll a zenével, mint Mozart a vonatfüttyel. Mindkettőt a fülünkkel halljuk ugyanis. A műfajban az is színvonal problémát okoz, hogy egyfelől az előadók anyanyelvükön, amerikaiul sem beszélnek anyanyelvi szinten, másfelől pedig az amerikai nyelv hihetetlenül fantáziátlan a káromkodások tekintetében, márpedig azok a műfaj kvintesszenciáját képezik. Nekem, anno, bármely kétkezi beosztottam percekig tudott káromkodni ismétlések nélkül; hja, a magyar nyelv és a magyar kreativitás… Mentségükre legyen mondva, egyikük sem gondolta, hogy ez a képességük, bármilyen szinten is, művészet lenne. 

A következő probléma, hogy fellépő és meginterjúvolt „művészek” – a korszellemnek megfelelően – harcos társadalmi képzetekkel is rendelkeznek, és ezeket nem tartják magukban, hanem meg is osztják velünk. Ezek a vélemények, miután az illetők maguk képtelenek bármit kitalálni, a modern világ legnagyobb problémáiról szólnak, úgyis mint a klímakatasztrófa, a buziság és/vagy a rasszizmus. A buziság és a rasszizmus szorosan összefügg, mintegy kizárják egymást, mert a rasszista buzi állítólag ritka, mint a fehér holló.

A nevezett műnem előadóinak igazi nagyágyúi amerikai importból származó négerek, férfiak, nők és egyebek vegyesen.

Zárójel. Megfigyelhetünk egy sajátos geometriai követelményt a műnem női előadóinál, mely szerint a művésznő ülepének körmérete nagyjából megegyezik a testmagasságával. Ez ugyan nem felel meg az aranymetszés szabályainak, de láthatóan kötelező. Zárójel bezárva. 

Így került a Bánkitó-fesztivál műsorára egy bizonyos Saul Williams nevezetű „művész”, aki élénk társadalomkritikai munkásságával kiérdemelte, hogy a függetlenobjektív 24.hu interjút készítsen vele, fellépése után. Az illető, mint a cikkből megtudtam, író, költő és hadvezér is egyben. Egyébként egy disztingvált megjelenésű négerről van szó, orrában ízléses karikával. Miután sokat beszél a dühről lehet, ha bedühödik, csak ezzel lehet megfékezni, mint a pampák vad bikáját.

Az interjú során aztán szép példáját adta annak az intellektuális felkészültségnek, mely őt a Parnasszusra repíti, s melyben „…. a mai napig keveredik a hiphop, a soul, a költészet, és a vehemens társadalmi aktivizmus.” – így együtt, ahogyan az interjúból megtudjuk. A vehemens társadalmi aktivizmus aztán kézjelekben is manifesztálódik, ha máshol nem, hát az újságírói kérdésekben. „Nemcsak beszólsz, de be is mutatsz a hatalomnak a koncertjeiden.” Ennek a gesztusnak értékéből sokat levon, hogy az összes, hasonló műnemben utazó „művész”, kivétel nélkül, használja az immár nemzetközivé vált kézjelet. (Itt jegyezném meg, hogy a „bemutatás” – a középső ujj felmeresztése – újmódi dolog, eltér az ősi szittya „beintéstől”, mikor is a bal kéz ökölbe szorítva, mintegy 45 fokban áll és a másik kezet a könyökhajlatba helyezve és lengetve szimbolizálja azt a lóalkatrészt, melyet a címzettnek kívánunk. Tényleg változik a világ.)

Miután a vehemens társadalomkritikán ily módon túllendültünk, elgondolkodhatunk az interjú legérdekesebb részén, mely a migrációt illeti. Erről libsi újságírónak kötelező az alany véleményét kikérni, amennyiben biztos abban, hogy az eltér a jobboldali megközelítéstől.

Már csak azért is, hogy ne lepődjön meg. 

Azt tudod, hogy Magyarországon jelenleg a mindent ütő politikai aduász az a szlogen, hogy megállítjuk a bevándorlást, mert az a legrosszabb, ami történhet egy országgal.” – hangzik a nem kérdés, hanem kijelentés. A válasz: „Tudom, és ez hatalmas ostobaság.” Majd ezután a jeles történeti gondolkodó kifejti, hogy Egyiptomot (?), Rómát és Angliát a bevándorlás tette naggyá. Ez, mondjuk, elgondolkodtató. Én magam, mi több, a történettudomány is, úgy tudjuk, a dolog pontosan fordítva történt. 

Hogy Egyiptom hogyan jön ide, azt nem tudom. Mikor Egyiptom utoljára nagy volt, az újbirodalom korában, úgy nagyjából Kr. e. 1000-ig, akkoriban oda az égvilágon senki nem vándorolt be, mi több, még a zsidókat is kirúgták. Azóta Egyiptom a ptolemaidák kezén volt hellenisztikus királyság, majd római provincia, végül pedig – máig tartóan – egy túlnépesedett mohamedán koszfészek, a nagyságnak akár csak az árnyéka nélkül is.

Róma pedig végül pont abba bukott bele, hogy beengedte a gót bevándorlókat, akik aztán kirabolták és felégették. Anglia nagysága nagyjából a II. világháborúig tartott, és addig bevándorlás nem volt, a birodalom ügyeit, a hadsereget, a flottát szín angolok alkották. Mióta a bevándorlás felerősödött Anglia folyamatosan veszít nagyhatalmi pozíciójából, és jó úton van, hogy úgyszintén túlnépesedett mohamedán koszfészek legyen. 

Minden nagy birodalom annak köszönhette erejét, hogy sokféle ember odaáramlott.” – mondja hősünk, ám nagyobbat nem is tévedhetne, ugyanis a dolog pontosan fordítva volt, minden nagy birodalom annak köszönheti vesztét, hogy sok ember odaáramlott, az így létrejövő katyvasz elveszítette összetartó erejét, és a birodalom szétesett, aztán pedig a barbárság hosszú időszaka következett. 

És – ha Saul Williamson múlik – most mi is pontosan erre számíthatunk.

***

(Az iromány eredetileg a Négerek az alagútban címet kapta, de a Facebook közösségi irányelvei miatt ezen kénytelen voltunk változtatni – a szerk.)

Facebook hozzászólások