Osztályharc

„Pipacsok, rózsák, dáliák
szebbek a genitáliák.
Azt mondják a modern elvek
éljenek a nemi szervek”

Stanislaw Lem: Szénanátha

Rendben lezajlott a budapesti buzi büszkeség ünnepe. (Hogy tulajdonképpen mire büszkék azt sohasem értettem, de annyi mást sem értek, úgyhogy együtt tudok élni ezzel.) Ott voltak, akiknek ott kellett lenni, mindenféle rendű és rangú buzik, továbbá a fejlett nyugat diplomáciai képviselői, valamint a nemzetközi vállalatok. A német nagykövet például egy „Merek nagyot álmodni” feliratú táblával lépett fel. Hogy mi az a nagy, amiről álmodik, és mit kezdene vele, ha megkapná, azt jótékony homály fedi. A lassan a megszokás unalmába fulladó rendezvény utóélete is a hagyományok szerint folyik.

Mindenki rutinszerűen teszi a dolgát. Az aktivisták számba veszik a hiányzókat és homofóbnak nyilvánítják azokat, a hiányzók a résztvevőket veszik számba és buzinak nyilvánítják azokat. Így van ez rendjén. Mindenki megtalálja a maga számítását. A haladás hívei megírták obligát kommentárjaikat arról, hogy mennyire jó dolog volt ez és mennyire szolgálta az emberiség haladásának ügyét. Balavány György okulásunkra „Miről szól és miről nem a Pride – egy exhomofób keresztény vallomása” címmel kifejtette abbeli nézetét, miszerint a buzikat is Isten teremtette, így azokat szeretni kell. Ennek logikáját mondjuk nem pontosan értem, hiszen például a galandférget is Ő teremtette, mégsem hiszem, hogy elvárná, hogy szeressük.

Kis létszámban képviseltették magukat a militánsabb anti-buzik is, de semmiféle érdekes eseményre nem került sor. Hol vannak már a régi, szép buzidobálások! Az esemény lezárásaképpen pedig buli volt a Budapest Parkban. A „felszabadult és megállíthatatlan tömeg” – ahogyan a meghívó nevezi őket – itt meghallgathatta Conchita Wurst ivarművész és zenekara produkcióját is. (Nem tudtam, hogy Wurstnak zenekara is van immár – gondolom egy szextett)

Én, a magam részéről úgy gondoltam, hogy napirendre térek a dolog felett, nem untatom az olvasókat és magamat sem, egy efféle jelentéktelen ügy kapcsán. Ám a szemem elé került egy cikk, a „Mérce” nevezetű veretes kiadvány oldalain, mely a „Szivárványos zászlóba csavart fogyasztás: gondolatok a Budapest Pride záróbuli kapcsán” címet viselte.

Elolvasván megvilágosodásom támadt: az osztályharc nem kíméli a másságot sem.

A szerző azon elmélkedik, hogy a záróbuli bizony nem volt olcsó. A belépő, alaphangon, fejenként 4999 Ft-ba került, de volt például a Mastercard Skybox, mely a meghívó szerint „Privát VIP terasz, és klimatizált panorámás lounge 30 főre a Park egyik legmagasabb részén, a legjobb rálátással a nagyszínpadra, saját mosdók, üdvözlő italok plusz egy hordó (40 korsó) Heineken.” már 799999 Ft-ba került. És akkor még nem is beszéltünk az étel, ital és vazelin költségekről.

Az árakat elnézve nyilvánvaló, hogy ez csak a burzsoábuzik számára megfizethető. A szegényebbek, a plebejusbuzik ötezerért ugrálhattak a betonon, a gazdagabbja meg a VIP-páholyból gyönyörködhetett bennük.

Nem igazságos ez, bárhogy nézzük is.

A cikk szerzője kesereg is ezen, szerinte sok vidéki köcsög már az útiköltséget is nehezen nyögi ki, így aztán bizonyára sokan vannak, akik csak otthon a konyhában tudnak büszkék lenni, a kelkáposztaszagban, ami – lássuk be – nem az igazi. Nekik különben is csak műbőr tangára futja és vazelin helyett gépzsírt használnak. Szörnyű.

Emlékeztet arra, hogy már másutt, a fejlett, boldog nyugaton is elkezdett elüzletesedni az ügy, amit ő költőileg „szivárvány kapitalizmusnak” nevez. A tetejében a résztvevők között a nemi diszkrimináció is fellelhető, mert a nőknek kevesebb a pénzük, így a reklámok, mint például a Pink Budapest nem nekik szólnak. A tetejébe ugye – a dolog lényegéből fakadóan – a férfiak sem hívják meg őket a Budapest Parkba. Sőt. Leírja még, hogy másutt önkéntes adományokból finanszírozzák az efféle eseményeket, és ott szegény és gazdag, egy megvalósult, boldog, fabiánus utópiában, együtt buzul. Ilyenek a derék egalitáriusbuzik.

Az osztályharc új, ivari aspektussal bővül, a munka és a tőke háborúja altesti stichet kap.

Nekünk már nincs mit tennünk: várjuk a forradalmat. A forradalmat, mikor az elnyomott, kizsákmányolt plebejusbuzik felkelnek elnyomóik ellen és szivárványos zászlók alatt kivonulnak a barikádokra, követelve az egyenlő buzulás jogát. Az a probléma ezzel, hogy a burzsoábuzik ekkor bizonyára segítségül hívnák a gonosz ciszheterókat és kitörne a harc, melyet a történetírók csak a nagy „Előről, vagy hátulról” háborúnak neveznének és ahol új értelmet kapna a „hátat fordítani az ellenségnek” nevezetű katonai bűncselekmény. A napalmot meg – gondolom – túlmelegedésnek hívnák.

Ilyen az, mikor valakik a fejükkel ellentétes végükkel kezdenek gondolkodni. Gazdag és boldog korban élünk, ha ezek a legnagyobb problémáink.