Párhuzamos életrajzok I.

150
 

 

 

„Íme, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.”

József Attila: Íme, hát megleltem hazámat…

Plutarkhosz, a görög származású római történetíró, nagyszerű művében, a Párhuzamos életrajzokban, a régi korok nagy embereinek élettörténetét hasonlította össze, különös tekintettel a szereplők jellemének és sorsának különbözőségére. Én ezzel sajnos nem nagyon szolgálhatok, az én hőseim sorsa ugyanis roppant módon hasonlít egymásra, és távolról szemlélve, a neveken túl, a történetük akár össze is téveszthető. Nem a különbségeket, hanem a hasonlóságokat tudom csak bemutatni.

Gyors egymásutánban a kulturális és közélet három jelentős, ismert alakja távozott. Hogy néven is nevezzem őket: Heller Ágnes, Ungvári Tamás és Konrád György. Hogy hová távoztak, azt ők már tudják, ha tudják, mi viszont majd csak akkor tudjuk majd, ha magunk is eljutunk oda. Haláluk újfent rájuk irányította azt a figyelmet, melyért egész életükben annyit harcoltak. E figyelem, mint szinte minden, amit életükben tettek, megosztó. Egyesek nagy veszteségként, mások a sors igazságos ítéleteként tekintenek halálukra. Megítélni csak egy befejezett életet lehet, hisz míg él valaki, bármikor meglephet bennünket valami újjal, valami eddig nem létezővel. Foglaljuk hát össze, mennyire hasonló utat jártak be, a kezdetektől a végig. 

Mindenekelőtt mindhárman zsidók. Ezzel – a zsidóságukkal – életük végéig vesződnek. Hol felülkerekedik bennük, hol pedig jelentéktelen, említésre sem méltó mellékkörülménynek ítélik. Soha sem felejtik el azonban, hogy vannak azok, a magyarok, akik szerintük üldözték őket és sorstársaikat, és vannak ők, az üldözöttek. Ennek különös jelentősége csak a kommunizmus bukása után lett, mikor úgy érezték: újra egy általánosan és makacsul antiszemita társadalomban kell rettegniük.

Többé-kevésbé jó anyagi körülmények között éltek a háború előtt. Így-úgy túlélik a vészkorszakot, és annak hatására először a cionizmussal kacérkodnak, majd teljes mellszélességgel kommunistává válnak. Mindhárman Budapesten éltek túl – ez nem zavarja őket abban, hogy gyűlöljék azt a Horthyt, akinek a budapesti zsidóság a túlélését köszönheti – és örökre e városhoz kötődnek. Itt élnek tisztelőik is, valamint rokonaik és üzletfeleik. Lelkesen helyeslik a kommunista terrort, bevallva, bevallatlanul dolgozik bennük a bosszúvágy. Részt vesznek, bár csak még mint ifjú segédcsapatok, a „régi” értelmiség elleni irtóhadjáratban, Révai és Lukács zászlaja alatt. 

Aztán történik valami. Az általuk is világra segített gyilkos rendszer elkezdi felakasztgatni a sajátjait is. Valószínűleg ekkor villan beléjük a szörnyű gondolat: lehet, hogy minket is? A félelem eltávolítja őket a pártvezetéstől, és „reformra” vágynak, olyanra, amely meghagyja kivételezett státuszukat, ugyanakkor továbbra is kíméletlen a „reakciósokkal”, a „proletariátus ellenségeivel”.

Röviden összefoglalva: lapítottak, amíg a vész elül.

’56-ban több-kevesebb óvatossággal megpróbálnak valami köztes helyzetet elfoglalni, nem tudván, merre fordul a magyar történelem kereke. A megtorlások alapvetően elkerülik őket és mindannyian alkalmat találnak a visszatérésre az akol melegébe. Ekkor kezdődik pályájuk felívelő szakasza. 

Közbevetés. Nem beszélhetünk életükről anélkül, hogy ne ejtenénk szót arról a mefisztói alakról aki az ő és az egész ’56 utáni magyar értelmiség sorsában meghatározó szerepet játszott. Aczél Györgyről van szó. Nélküle nem érthető az „emberarcú szocializmus”, a legvidámabb barakk kulturális, értelmiségi közélete, egészen a bukásig. (Ha az az volt. Ma már egyáltalán nem vagyok olyan biztos benne, mint akkor voltam.) Egyébként – mily meglepő – Aczél sorsa is sokban hasonló az övékhez, csak jóval idősebb náluk. Autodidakta zsidó közművességedként és amatőr színészként, a párt hű katonájaként emelkedik kultúrpápává a forradalom után.

Ezt úgy éri el, hogy tesz két, akkoriban újszerű felfedezést. 

Az egyik az, hogy az szocialista értelmiség hatása a „népre” elenyésző. Ezt addig pontosan fordítva gondolták. A Lukácshoz, Révaihoz, vagy akár Andics elvtársnőhöz hasonló kommunista értelmiségiek óriási jelentőséget tulajdonítottak a leírt szónak. Életüket – egymás kötelező feljelentgetésén túl – annak szentelték, hogy vad és számukra nagyon fontos hitvitákban vettek részt, az „igazi” marxizmus tárgyában. Az izgalmat az okozta, hogy a kezdeti vad időkben a vesztes könnyen az akasztófa alatt vagy a börtönben találta magát. Aczél – helyesen – azt látta meg, hogy ezek a viták, a résztvevőkön túl, a kutyát sem érdeklik. Nagy lelki nyugalommal lehet kiadni bármit, úgysem történik semmi, mert nem olvassák. 

A másik, még nagyobb és még lesújtóbb felfedezés az volt, hogy a magyar értelmiség jelesei – néhány, Hamvashoz hasonló, tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – fillérekért megvásárolhatóak, ha ügyesen, szépen, szőrmentén tesznek ajánlatot nekik. Aczél jól ismerte őket, és jól ismerte a gyengéiket is. Kit a hiúsága, kit a közlésvágya, kit pedig a pénzéhsége hajtott a karjai közé. Egy jól irányzott alkotói ösztöndíj, alkotóházi beutaló, külföldi utazás és megjelenés; mindenkinek megvolt a maga gyengéje. Cserében „csak” annyit kért, hogy ne legyenek nyíltan rendszerellenesek. Aki nincs ellenünk, az velünk van – vallotta barátjával Kádárral együtt. Persze csak azután, hogy kedvükre akasztottak és lövettek, hogy mindenki tudja, mihez tartsa magát. 

Túl ezen, személyesen is élvezte a helyzetet. A kőművessegéd kéjesen élvezte, amint a csúcsértelmiségiek – Révész Sándor, a résztvevők ismeretében erősen túlzó elnevezésével: a „Parnasszusnak” emberei – dorombolva törleszkedtek hozzá. Imádta, mikor felemelt mutatóujja láttán meglátta a szemükben a félelmet. Szórakoztatta, hogy egyenrangúnak, mi több, felsőbbrendűnek tudhatta magát.

Mindenkinek van legalább egy, de inkább több, ijesztő története a vele való találkozásokról. Igazi kísértő volt, Lucifer a maga teljes eszköztárával. Bármit, mindent megígért, és cserébe csak egy semmiséget, a lelküket kérte. Egyszer valakinek, aki nálam gondosabb és rendszeresebb gondolkodású, könyvet kéne írni róla. De hát nem az ő életéről van szó. Közbevetés vége.

Ilyen ember volt és nem csoda hát, hogy hőseink életében is meghatározó szerepet játszott, sorsuk e képen is egybefonódott. 

***

Folyt. köv.