Ruszkik haza

„Ezért seggbe is csókolhatsz minket.”

A zaporozsjei kozákok levele IV. Mehmed oszmán szultánnak

„Uram, lehetetlen az, hogy az athéniak, akik már olyan sok bajt okoztak a perzsáknak, ne bűnhődjenek tetteikért! Ha befejezted hát azt, amit most elkezdtél, és lecsendesítetted a dölyfös Egyiptomot, indíts hadat Athén ellen, hogy jó híred legyen az emberek előtt, és mindenki őrizkedjék ezután attól, hogy hadat indítson országod ellen.” Így beszélt egy bizonyos Mardoniosz Xerxésznek, aki azt tervezte, hogy majd ő, Mardoniosz Görögország helytartója lehet. „A bosszúvágy sugallta ezt a tanácsát, de hozzátette ehhez még azt is, hogy gyönyörű föld Európa, van ott mindenféle gyümölcsfa, és igen termékeny vidék, csak a király méltó arra, hogy ezt birtokába vegye.” Ezzel és néhány szerencsés más együttállással már meg is volt a casus belli és Xerxész hadat üzent a görögöknek. Az ismert eredménnyel.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy olvastam egy Tóta W. Árpád-szösszenetet az ukrán háborúról. Sőt, kivételesen egyet kell értsek Tóta W. Árpáddal, na nem azért, mert bármit úgy gondolnék, mint ő – sőt, utálom, mint a kukoricagölödint, vagy mint a varnyú a rohadt tököt –, hanem mert ebben igaza van. Az orosz győzelem az ukrán vereséggel egyenértékű; a háború már csak ilyen. Az egyik győz, a másik veszít. (Mi már csak tudjuk. Kétszer is voltunk ugyanebben az erdőben.) Sőt. Az egyik pontosan annyit nyer, amennyit a másik veszít.

Árpi mindenekelőtt nem átallja azt írni: „egész a tápláléklánc legaljáig, ahol Schiffer Andrást tartják”. Hogy mi nem tetszik neki Schifferen, az nem derül ki a szösszenetből, de talán az az oka, hogy Schiffer egy tisztességes politikus – akivel sok vitám van –, ellentétben Árpival, aki egy tisztességtelen, magyargyűlölő, nevezzük – jobb híján – publicistának.

Azt is írja Árpi, hogy Sanna Marin – a bulizós miniszterelnök – azt mondja, miszerint ha Oroszország kivonulna a megszállt területekről, akkor minden rendben lenne. Sőt, akkor lenne csak minden rendben, hiszen „…kétségtelenül azonnal beállna vele a béke, ráadásul ez az egyetlen, ami a legális határoknak megfelel”. Már csak azzal a több millió orosszal kéne valamit kezdeni, akik ott laknak, egészen véletlenül. Mert miért kéne a „legális határokhoz” ragaszkodni, amikor több millió orosz él Ukrajna keleti régióiban? Nekik mit mondunk? Amikor ezrével irtották őket és mindezt tették a „legális határok” megtartása miatt, hiszen az egész lázadás azért tört ki. Bár a Google oldalairól – ami igen jellemző – eltávolították a felvételeket, azok még keringenek az interneten.

De hát mi is történt Ukrajnában?

2014 áprilisában kikiáltották Novorossziját és az izolált régiók deklarálták az elszakadásukat Ukrajnától. Végül az orosz parlament alsóháza döntött az érintett ukrán területek elcsatolásáról. Természetesen ebben Putyinnak is volt szerepe, azonban az oroszok többsége – 70–80%-a – támogatja ezt az ötletet. Ami nem is csoda, hiszen Ukrajnának nem is volt története, amikor Hmelnickijnek, a zaporizzsjai kozáknak az az ötlete támadt, hogy behívja az oroszokat a lengyelek ellen, akkor ugyancsak meglepődött, mert bejöttek és ott is maradtak. Ezek a kozákok afféle huliganoid elemek voltak mindenkivel, és azok ellenségeivel is bátran harcoltak, amíg át nem álltak. Így teltek-múltak az évek, senkit nem érdekelt, hogy hol húzódnak Ukrajna határai, hiszen az oroszoké volt az egész.

Aztán jött 1918, és a németek mindenki meglepetésére meghívták Ukrajnát a breszt-litovszki tárgyalásokra. Trockij fel is állt a tárgyalásoktól és közölte, hogy nem állnak háborúban Németországgal – bármit jelentsen is ez. Ezután mindenféle kalamajkák kezdődtek – nekem Mahno tetszett a legjobban –, míg végül 1922-től Ukrajna Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság néven a Szovjetunió egyik tagállama lett, a többi a lengyeleknek jutott. Lengyelország szétcincálása után tulajdonképpen egész Lengyelországot vagy 200 kilométerrel nyugatabbra helyezték, Németország rovására. A ’40-es években az ukrán parasztok legizgalmasabb foglalatossága a helyi zsidók szórakoztató meglincselése volt; ebben kiemelkedő sikerekkel jártak el, még SS-alakulatokat is alapítottak.

De egyszer minden élvezetnek vége van, és újra a szovjetek lettek az urak. Csak történt egy látszólag jelentéktelen esemény: az új szovjet uralkodót Hruscsovnak hívták, és ő ukrán lévén mindenfélét – például a Krímet is – Ukrajnának ajándékozott, amire semmi különösebb oka nem volt, de megtehette, hiszen jelentősége sem volt. Lőn este és lőn reggel, és beköszöntött a Szovjetunió szétesése. Először megszabadították Ukrajnát a nukleáris fegyverektől, ami annál is jobb ötlet volt, hiszen gondoljuk el, mi lenne, ha most ennek a pöcszongoristának a kezében lennének. Tartok tőle, hogy bevetné őket, amilyen hülye. Azután mindenféle megállapodások születtek, amelyek révén Ukrajna, Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia aláírták a budapesti egyezményt az ország területi integritásának védelméről. Csakhogy közben új cár lett az oroszoknál és elkezdte vizsgálni a határok kérdését, és nem tetszett neki, ezért változtatásra szánta el magát. 2014-ben először a Krímet, majd az Ukrajnával határos régiót is bekebelezte.

Visszatérve Árpira, ő azt írja, hogy „akkor tessék ezt kimondani: a béke kapitulációt jelent, ezt várjuk az ukránoktól; ugyanakkor az oroszoktól nem várunk semmilyen engedményt”. Azt is megjegyzi, hogy az oroszok nem képesek másra, mint a németek 1941 után; mert mindenáron bele akarja keverni őket is ebbe az egészbe. „…Terrorbombázásokat hajtanak végre rakétákkal, mert a légierejük már nem mer berepülni, a frontokon viszont szaporán egyenesítenek, elszakadnak, racionalizálnak” – hazudja nagy lelkesedéssel. Láthatóan meghatotta őt az ukrán ellentámadás, amely bizonyos területeket foglalt el. Csakhogy elfelejti, hogy Ukrajna az USA és az EU lélegeztetőgépén van, ha pedig ez megszűnik, akkor az ukránoknak meszeltek, és meg is fognak szűnni egy keményebb tél után.

A klasszikusan gondolkodásmentes módon jár el: „…ha most sikerül inasba rakni, és beleverni a hülye fejébe, hogy nincs se joga, sem ereje erőszakkal terjeszkedni, akkor gyermekeink békében élhetik le az életüket”. Hogy az erősebb leírásával, az elméleti győzelem sugallásával túl tud-e jutni az esélytelenségen, az még a jövő zenéje. Addig is esélytelennek látom Ukrajnát, ám a halottak csak gyűlnek, gyűlnek és kiábrándító lesz az ébredés.

Vezető kép: Ilja Repin festménye, A zaporozsjei kozákok levelet írnak a török szultánnak