Srebrenica üzen – de nem ezt

34

„A belső zavargások tehát nem kis célokért keletkeznek, de gyakran kis okok robbantják ki, és rendesen nagy érdekekért harcolnak.”

Arisztotelész: Politika

„Srebrenica üzen” címmel írt Techet Péter cikket a szebb napokat látott Magyar Nemzet hasábjaira. Az alkalmat Ratko Mladic, egykori boszniai szerb hadúr elítélése szolgáltatta. Az illetőt Hágába cipelték, és ott a bíróság – elsősorban srebrenicai tömeggyilkosságba való részvételért – elítélte, méghozzá élete fogytáig, ami nemsokára bekövetkezhet, lévén beteg.

Ott, a távoli Srebrenicában, 1995 júliusában a bevonuló szerb csapatok, Mladic vezetésével, több mint 8000 bosnyák férfit és fiúgyereket mészároltak le, a balkáni népszokásoknak megfelelően. A holland békefenntartók – akiknek feladata lett volna a védelmük – gyáván elfutottak, tovább öregbítve a holland fegyverek legendás hírét.

Zárójel. Rengeteg cikket, tanulmányt, egyebet olvastam az eseményekkel kapcsolatban, de emlékezetem szerint ez a szó, hogy gyáva nem volt leírva egyikben sem. Írtak azokban  mindenféléről, fegyverzetről, logisztikáról, vezetési hibákról, csak arról nem, ami a valós oka volt az esetnek: a holland katonák gyávaságáról, akiknek a gaz szerbek megsértették a safe-spaceüket.  Amiben – mint cseppben a tenger – tükröződik az általános nyugat-európai mentalitás minden veszélyes, erőszakos eseménnyel kapcsolatban. Zárójel bezárva.

Ami a hágai bíróságot illeti, nagyon nehéz valamiféle értelmet tulajdonítani a működésének. Első és második látásra sem tűnik az másnak, minthogy a nagyhatalmaknak kedve szottyant megleckéztetni a kisebbeket. Mert azok megérdemlik, ők pedig megtehetik.

Az „igazsághoz” vajmi kevés köze van a dolognak. Nürnbergben például, annak idején, egyeseket elítéltek népirtásért, másokat pedig, Drezda, Hamburg, Berlin és a többi német város civil lakosságának sok százezer áldozatot követelő, szisztematikus kiirtásáért kitüntettek.

Mert, mint tudjuk, a háborús bűnökre egyetlen mentség van: ha győz az illető, aki elkövette őket.

Visszatérve a dolgozatra, Techet Péter nem tartozik a kedvenceim közé. Talán azért, mert iskoláit Lichtenstein nevezetű államparódia Vaduz nevezetű vadregényes fővárosában végezte, a humorérzéknek még az árnyéka sem érinti meg irományait. Teljesen komolyan veszi önmagát, ami összességében persze vicces dolog, de olvasni kínszenvedés. Itt, most azt állítja, hogy volt a szép, multikulturális, boldog Jugoszlávia, melyet aztán a vad „nacionalizmus” széttépett, megsemmisített. „Az oszmán időktől a Habsburg-uralmon át Jugoszláviáig multikulturális, soknyelvű, sokvallású térség a háború miatt elvesztette sokszínűségét, érdekességét, hangulatát, relatív jólétét. Etnikailag „tiszta”, de nyomorúságosan szegény, kulturálisan beszürkült, reménytelenül korrupt gettókra szakadt az ország.” – írja, és látjuk, ahogyan könnyek öntözik a klaviatúrát. E sorok olvastán az a szörnyű gyanúm támadt, hogy Péter nem nagyon járatos a balkáni államok történetében.

Az itt élő népeket évszázados vallási, kulturális, nyelvi törésvonalak választják el egymástól.

Történetük mészárszék, ahol népirtások, rablások, erőszak és gyújtogatások követik egymást. Az meg különösen szórakoztató, hogy az oszmán birodalom idejét sokszínűnek tekinti. A balkáni népeket talán ez az egyetlen dolog tartotta össze: a mohamedán zsarnokság gyűlölete. Egyedül a bosnyákok és az albánok lógtak ki ebből a sorból, őket aztán a többiek utálják is.

Jugoszláviát – mely oly szép és sokszínű volt Techet szerint – a Párizs környéki békék ostoba, felfuvalkodott nyugati politikusai hozták össze, a többi életképtelen kelet-európai állammal egyetemben.

Tekintet nélkül mindenre, de elsősorban az ott élő népek vágyaira.

Sem a horvátok, sem a bosnyákok nem akartak egy szerb vezetésű államban élni, miután egészen egyszerűen gyűlölték a szerbeket.

A Jugoszláv állam aztán, a németek közreműködésével, gyorsan megszűnt és helyreállt a balkáni ügyintézés. Mindenki vadállati kegyetlenséggel háborúzni kezdett mindenkivel. A három, nagyjából elkülöníthető fél, a Tito-partizánok, az usztasák és a csetnikek harcoltak egymással, a németekkel és igen gyakran önmagukkal is. A német vereség után Tito kerekedett felül, komoly szövetséges támogatással, aztán olyan mészárlást rendezett a népek között, amely után még Sztálin, vagy Hitler is megnyalta volna a tíz ujját. Magyarok, horvátok, bosnyákok, svábok tízezreit gyilkolták halomra válogatott kínzások közepette. Mindezt a szövetségesek mélységesen humanista hallgatása közepette tették, hiszen kit érdekel egy pár balkáni halott.

Így jött létre a gazdag és sokszínű béke a tömegsírok felett.

Persze csend volt, béke és gazdagodás, hiszen ki mert volna ezek után megszólalni. Az egészet a félelem tartotta össze. A mélyben azonban izzott tovább a bosszúvágy. Mert nevezheti ugyan bármely libsi ezt „nacionalizmusnak”, de akik kárt tettek valaki családjába, azok ellen arrafelé bosszút esküsznek és az emlékezetük hosszú. Így aztán, amint Tito egy másik, elfogulatlan ítélőszék elé állt, fel is robbant az egész.

Srebrenica tényleg üzen. Csak nem azt amit Vaduz szellemóriása gondol. Nem a „nacionalizmusról” szól ez az üzenet, hanem arról, hogy amennyiben ostoba, korrupt és pöffeszkedő senkik vezetik Európát egy kényes helyzetben, mint anno Párizsban, akkor akár évszázadokra is tönkretehetnek népeket, régiókat, de akár egész Európát is. Srebrenica azt üzeni, hogy gyanakodva tekintsünk Európa mai urainak cselekedeteire, akik most is olyan döntéseket hoznak, vagy készülnek hozni, melyek akár évszázadokra vetik el a véres viszály magvait.

Facebook hozzászólások