Szavazatmaximalizálás

„A demokrácia annak művészete, hogyan lehet irányítani a cirkuszt a majomketrecből.”

H. L. Mencken

Híre jött, hogy a német alkotmánybíróság, melynek voltak már más érdekes ítéletei is, például a harmadik nem bevezetése a személyi iratokba, ismét megörvendeztette a német népet egy példaértékű döntéssel. Eszerint nem lehet megtagadni a választójogot a gyengeelméjűektől sem, mert ez kirekesztő volt eddig velük szemben. Az ügy, mint írják, szerte a IV. Birodalomban, mintegy nyolcvanezer embert érint. Szép nagy szám. Nyolcvanezer bolonddal nagy dolgokat lehet csinálni.

Ezzel kapcsolatban az első gondolat ugye az, hogy ezek után az alkotmánybíróság bírái is szavazhatnak majd, mert hogy ők is notóriusan hülyék, az nyilvánvaló. Egyébként, itt én érzek némi közjogi hibát, hiszen saját maguknak adtak szavazati jogot, ami ugyebár a fékek és ellensúlyok tanának közepette erősen vitatható lépés. Legalább megkérdezhettek volna valakit, aki nem gyengeelméjű. Persze tudom, ez önellentmondás lett volna, hiszen a bolond pontosan arról ismerszik meg, hogy nem tud állapotáról, mi több, alkotmánybírónak képzeli magát.

A híradásból kiderült az is, hogy az ügyet egy bizonyos Jürgen Dusel nevezetű, a szövetségi kormány fogyatékosságügyi biztosa, kezdeményezte, aki az SPD színeiben politizál. Nem csak ő, hanem az összes balliberális párt, így a Zöldek, a liberális Szabad Demokrata Párt és a Baloldali Párt is nagyon harcolt a gyagyák jogaiért.

Similis simile gaudet.

Úgy látszik ez a Dusel teljes mértékben azonosul ezzel a feladattal. Ő, amúgy első ránézésre, nem tűnik ütődöttnek, úgyhogy minden bizonnyal csak megélhetési fogyatékos.

Zárójel. Ne legyenek kétségeink. A migránsok, kisebbségek, gyagyák és hasonlók védelme – az emberjogi blablán túl – igen jó üzlet. Persze nem mindenkinek. Az adófizetőknek biztosan nem és a ténylegesen morális indíttatásból, díjtalanul dolgozó önkénteseknek sem. A hivatásos kisebbségvédőknek, mint például Dusel, azonban annál inkább jó buli, mert ők bizony nem ingyen csinálják, hanem igen jó és főleg áttekinthetetlen javadalmazásért, amint arra Udo Ulfkotte, a „Menekültipar” című könyvében szépen rámutat. És minél több védendő lesz annál jobban fognak keresni. Zárójel bezárva.

Amúgy az, hogy pár hülyével több vagy kevesebb szavaz az SPD-re az nem számít. Úgy van elképzelve a dolog, hogy a szerencsétlen pácienst – akinek fogalma sincs róla, hogy hol van és mit várnak tőle – bekísérik a szavazófülkébe és megmutatják neki, mit kell csinálni. Egészen pontosan azt, kire kell szavazni. Az ugyanis már, az elmeállapotukból fakadóan nem jutott eszébe a tisztelt bíróságnak, hogy így nem a gyagyáknak adnak szavazati jogot, hanem a kísérőiknek adnak még egy szavazatot. Mert, praktikus okokból, nyilván úgy lesz, hogy a kísérő leadja a saját szavazatát, ha már ott van, majd szavaz az ápolt helyett is, két legyet ütve egy csapásra.

Van egy további, teoretikus jellegű probléma is az üggyel kapcsolatban. Amint azt nyilván tudjuk, a kanti morálfilozófia két alappillére az emberi autonómia és észhasználat. Ennek értelmében a mai libsizmus szellemi atyja és világítótornya, Immanuel Kant úgy vélte, hogy aki nem rendelkezik az észhasználat képességével, azt nem lehet embernek tekinteni, így a gyerekeket és a gyengeelméjűeket sem. Sok újat nem mondott ezzel, de ezt majd beszéljék meg Kis Jánossal, a „Kant is libsi volt” mozgalom vezetőjével.

A nagyeszű bíróság döntésének logikai következménye az, hogy a szellemi fogyatékosok nem csupán választhatnak, hanem választhatóak is. Persze végigtekintve a mainstream libsizmus országainak politikai „elitjén”, látszik, hogy ezt titokban már régen bevezették, mi több, gyakorolják is, úgyhogy nyilvános bevezetése sem változtatná érdemben a demokrácia minőségét.

Egyszerűen csak nyilvánvalóvá tenné azt, amit így is tudunk.

Az örültek szerepe nem előzmények nélküli az európai történelemben, ott van rögtön őrült Johanna esete, aki magával hurcolta férje holttestét, sőt, még a hálószobájába is magával vitte. Vagy gondolhatunk akár az udvari bolond intézményére is, mely a középkor óta töretlenül velünk él, sőt, tömegessé vált és már udvar sem kell hozzá, elég az EU-parlamentre tekintenünk.

Ennek ellenére érdekes lesz, mikor egy ápolt, az álmélkodó nép szeme láttára, mondjuk indul a császári címért, mert úgy véli, hogy ő II. Vilmos reinkarnációja. Aztán mikor megválasztják, visszaköveteli Elzász-Lotaringiát. Esetleg el akarja cserélni Macron elnökkel néhány ölelgetni való négerre. Mondjuk én semmi számottevő különbséget nem látok ezen feltételezett esemény, és aközött, mikor egy férfi nőnek képzeli magát és ezért férjhez megy a fikuszhoz. Ez pedig eddig is nem hogy megengedett, de kifejezetten támogatandó és haladó dolog volt.

A döntés fényében látszik az is, hogy mennyire progresszív gondolat a CEU részéről, hogy egy bécsi elmegyógyintézetbe akar költözni, hiszen ha választhatóak lesznek a lököttek, akkor akár CEU-s diákok is könnyedén lehetnek.

Fel sem tűnne.

Már csak azt várom, hogy az európaiság jegyében nálunk is bevezessék a bolondok jogait. Ez több szempontból is jó lenne. Mindenek előtt a vergődő ellenzék számára új, kiterjedt, megbízható választói réteget biztosítana. Segítene abban is, hogy a haladók képviseletében fellépők coming outot hajtsanak végre és végre világosan lássuk, honnan jönnek. Például Jakab és Tordai képviselő urak cselekedetei is észszerű magyarázatot kapnának és nem lennének oly magányosak az egyesülő Európában, melyet a világ boldogabb részein csak a hülyék kontinensének neveznének. Teljes joggal egyébként.

Feljegyezték, hogy Nietzsche, akit őrültségében nővére – aki nem volt őrült, viszont gonosz volt – ápolt, tiszta pillanatai egyikében így szólt: „Ne sírj Elizabet, hiszen boldogok vagyunk.” Így ér el lassan a világunk is a boldogság korába.