Széljegyzet I.

36

– Érdekes – mondta Würfli. – Minden művész bogaras.
– Lehetséges.
– A zenészek és a festők is.
– A balett-táncosok és a kőfaragók is. Mondja, nincs más gondja?

Rejtő Jenő:A tizennégy karátos autó

Vita tört ki minap a magát „jobboldalinak” és/vagy nemzetinek nevező oldal kebelén belül az irodalom, tágabban értelmezve a művészet, támogatásának rendjéről és koncepciójáról.

Azoknak, akik abban a boldog állapotban leledzenek, hogy nem olvasgatnak értelmiségi vitákat, nagy vonalakban álljon itt a történet. Szakács Árpád, a Magyar Idők hasábjain helytelenített a Petőfi Irodalmi Múzeumot igazgató Prőhle Gergely munkásságát, mondván, hogy az egyoldalúan kedvez az  Orbán-gyűlöletükről és a magyar közállapotokról hangoztatott ordas hazugságaikról elhíresült íróknak, költőknek. Prőhle több helyütt is válaszolt erre, legutóbb a Pesti Srácok videójában.

https://youtu.be/gyQKnmbQ7Lw

A vitába beleavatkozni csak roppant szőrmentén lehet. Ennek egyik oka a művészek érzékenysége. A magyar író alap-lelkiállapota a sértettség, ez nem csak az írókra a kőfaragókra és a balett-táncosokra, hanem általában a művészekre jellemző állapot, azért alakul ki, mert mindegyik meg van róla győződve, hogy ő sokkal nagyobb művész, mint amilyennek gondolják, csak nem értik meg.

Így aki bele akar szólni egy ilyen vitába az kiteszi magát a művészek átkainak és annak a megállapításnak, hogy tapló és nem ért a művészethez.

Én most mégis megkockáztatom, pedig halmozottan hátrányos helyzetű vagyok e tekintetben, ugyanis nagyjából Hajnóczy és Weöres óta nem került olyan magyar írásmű a kezembe melyet szívesen olvastam volna. Kövezzenek meg, de úgy vélem, hogy amint a két háború között a magyar irodalom aranykora jött el, úgy ma a rozsdás vasak kora van. És itt nem (csak) Fejes Endre borzalmas irományára a Rozsdatemetőre gondolok.

Tisztelet a néhány kivételnek. Jóvátehetetlenül régimódi vagyok, utálom az idősíkok váltogatását, a perverziók ábrázolását, a montázs-technikát és az efféléket, melyek a kortárs irodalom nélkülözhetetlennek tetsző részét képezik. Alapvetően megragadtam a Szerb Antali irodalomfelfogásnál. Úgy kell nekem.

A Prőhle – L. Simon duó válasza, az idézett videóban Szakács kollégai vádjaira az volt, hogy „A politikai vitákat nem szabad átvinni a kultúra területére. A liberális mainstream elitet nem lehet egy nap alatt lerendezni.

Alább amellett érvelnék, hogy de.

Ahhoz, hogy ezt a dolgot megértsük szükséges némi történeti áttekintés, bármily unalmas legyen is az. A magyar művészet történetében (is) a szovjet megszállás cezúrát húzott.

Az emberek gyilkosaival együtt megjelentek a szellem gyilkosai is.

A művészeti élet irányítását intellektuális tömeggyilkosok vették át, akik mindent a kommunista propaganda szempontjainak rendeltek alá. A kialakuló rendszer talpköve volt – az orosz szuronyokon kívül – a „Horthy-fasizmus” elítélése, ahol szerintük semmi más nem történt, mint az éppen éhen pusztuló cselédet halálra pofozta a csendőr. Azt próbálták elhitetni, hogy amit ők tesznek az még mindig jobb, mint a két világháború közötti Magyarország.

Az irodalom és az irodalmárok megítélése kizárólag ennek alapján történt.

Aki nem volt kifejezett ellensége Horthynak, az tehetségtelen, nincs helye az irodalmi kánonban – szólt a verdikt. A „kollaboránsok” közül egyedül Babits és Kosztolányi úszták meg, őket tehetségtelennek nevezni még nekik sem volt pofájuk. Bár Heller Ágnes – akinek nem csak öltözködési, hanem irodalmi ízlése is kétséges – roppant csúnyákat írt Kosztolányiról.

Jöttek helyettük a „szocialista írók”, mint a totál tehetségtelen Illés Endre, vagy a szadista ÁVH-s vallatóból rossz lektűríróvá avanzsált Berkesi vagy Kardos. Kiirtották, vagy legalábbis megpróbálták kiirtani az irodalmi köztudatból a „Napkelet” és az „Új idők” folyóirat teljes szerzőgárdáját, eltüntetni Herceg Ferenctől, Nyírőn át Wass Albertig a két világháború közötti magyar irodalom legolvasottabb szerzőit, a legtöbbjüket elüldözve, vagy elhallgattatva.

Szerencsés volt aki a háború után gyorsan meghalt.

Volt az egész kommunista kísérletnek néhány furcsa, nem várt következménye is. Mindenekelőtt kiirtották az irodalom és általában a művészet fogyasztóközönségét, a művelt középosztályt. Helyette a proletariátus nevelését tűzték ki célként, és a könyv és folyóirat kiadás teljesen állami kézbe, azaz pártirányítás alá került. Innentől az, hogy ki mennyire olvasott, valami harmadlagos kérdéssé degradálódott.

Az irodalmi váteszeket hozzászoktatták, hogy megjelenésért, alkotói ösztöndíjért Aczél kőművessegéd elvtárs fenekét kell nyalni és nem közönségét; hálásak lehetünk a sorsnak, hogy a kőművessegéd elvtárs véletlenül rendelkezett némi irodalmi ízléssel.

Az állam uralta a kiadókat, az irodalomtanszékeket, és mindenki hozzászokott, hogy a közönség, az olvasottság le van…

Így volt, és ami roppant elkeserítő, így van azóta is. Ha beleolvasunk az érvényes 11. évfolyamos irodalomkönyvbe, azt látjuk, hogy ezek a nevek, a jobboldali írók nevei meg sincsenek említve benne. Szó nem esik például Szabó Dezsőről, aki nyilvánvaló őrültsége mellett, a huszadik századi magyar próza egyik legnagyobb alakja volt.

Mi sem történt. Az irodalmi kánon meghatározói ma is azok, akik szerint jobboldali író nem létezik, az oximoron, az irodalom is – sok más dologhoz hasonlóan – baloldali műfaj, a tehetség fokmérője pedig az, hogy az illető mennyire gyűlöli Orbánbasit és „rendszerét”.

Márpedig pénzt az kap, aki benne van a művészeti kánonban.

És művészet az, amit ez a kánon annak nevez, Karafiáth művésznő zöngzeményitől Sárosdi művésznő lottyadt csöcseiig.

Folyt. köv.