Szerelem – egy menthetetlenül régimódi elmélkedés

8

 „Az szerelem azért semmi nem egyéb, hanem egy igen nagy kívánság, mellyel igyekezünk nemcsak személyét, hanem minden jó kedvét is megnyerni annak, azkinek mindenek felett szolgálni, engedni s kedveskedni igyekezünk.

Balassi Bálint: Szép magyar komédia

Meglehetős port vert fel, hogy a német kormány egy honlapot hozott létre, amellyel a migránsok szexuális kultúráját kívánja fokozni. (Ha az még fokozható.) Az oldal tulajdonképpen egyfajta online Kamaszútra, ahol is mindenekelőtt felhívják a migránsok figyelmét, hogy adott esetben a kecskétől anatómiailag eltérő szexuális partnerrel is lehet dolguk és, hogy ebből mi következik, ami a dolog technikai részét illeti.

Nyilván nagy szükség van erre, mert az átlag migráns magától nem jön rá, úgy látszik. Túl azon, hogy az egész nevetséges, mint a szír kvantumfizikus diplomája, van benne valami végtelenül megalázó a migráns reménybeli partnerére – a mi lányainkra és asszonyainkra – nézve.

Mert amiről nagyon nem szól ez a szégyenletes migráns-idomítás, az nem más, mint a jó régimódi szerelem, ami az európai kultúrkörben – bárhogy is nézzük – mégiscsak a férfi – nő kapcsolat alapja.

Ha visszatekintünk a szerelem kultúrtörténetére azt látjuk, hogy valami sajátosan európai és keresztény eredetű dologgal állunk szemben. Másutt nem találunk ilyet. A szerelemnek – ahogyan mi gondoljuk – része ugyan a testi vágy, de nem csak arról szól, mi több, ami a legmegejtőbb és legfontosabb benne, az pontosan nem arról szól.

A szerelem fogalmának eredete a kora-középkorra, a kora-középkori nő-képre megy vissza. A nők felértékelődését pedig az épp ekkor kiterebélyesedő Mária-kultusz segítette, amelynek Clairvaux-i Szent Bernát volt az egyik megalapozója. Az anyaság, a gyengéd anyai szeretet, ami a nők kizárólagos sajátja, ekkor válik a nyugati keresztény vallás központi elemévé is. Ekkoriban ajánlja Mária oltalmába országát István király.

Később, a reneszánszban aztán Petrarca lírája vitte tökélyre az immár antik toposzokkal is felékesített nőkultuszt; ő és követői valóban a szerelem és a szépség bűvöletében éltek. Alapjában véve a feministák és a gender tanszékek lakóinak egyenjogúsítási törekvései is innen származnak. A szerelem, a vágyakozás valami végtelen egyenlőséget tesz férfi és nő közé, függetlenül a társadalmi helyzettől és életkortól. Nem számít távolság, háború, történelem, a vonzódás áthág minden korlátot és teret, a kedvesünk mosolya ott lebeg minden horizonton.

Elképzelhetetlen, hogy alá- vagy fölérendeltségi viszonyokban gondolkodjunk vele kapcsolatban.

A szerelemhez hozzátartoznak a kalandok, a csalódások, a kavargó vágyak és az elutasítás is. A férfi az örök Odüsszeusz, aki az árbochoz kötve bár, de meg akarja hallgatni a szirének énekét, de aki ezer kalandon, álmon keresztül Pénelopéhez akar visszatalálni.

A gondolatok, célok meghitt közössége teszi a kapcsolatokat sokkal többé, mint hogy szexuális technikák révén foghassuk fel azokat. A szerelem szellem és mint ilyen transzcendens módon mindig túl van önmagán. Tudom, erre mifelénk is sokan mondják, hogy nem hisznek ebben és a testi tetszés kizárólagosságát hirdetik. Az egyenjogúsító harcosok is kerülik a szerelem fogalmát, mint migráns a hot-spotot. Az emberi kapcsolatokban is megtörténni látszik a világ Max Weber-i varázstalanítása. Csakhogy úgy van az, ha sok partnere van valakinek akkor végül magányos lesz, mert hiányzik az az egy. A varázstalanítással kétségtelenül elérhető a magány racionális egyenlősége, de vajon erre vágyunk-e?

Mivel a férfi – nő kapcsolatok így alakultak a nyugati kereszténység országaiban, nem hiszek abban, hogy ez tanítható lenne.

Túlságosan összetett és mélyre nyúló ahhoz hogysem az legyen. A bensőséges, szellemi kapcsolat lehetősége nélkül pedig a dolog csak meglehetősen állatias módon képzelhető el, ami lehet, a más kultúrából származó migránsok számára nem probléma, sőt, de mit gondoljunk saját lányainkról, asszonyainkról ezzel kapcsolatban? Hogyan képzelhető el a női méltóság, ha olyan közeledik hozzá, akit erre csak betanítottak?

Ezt is látni kell, mikor a kulturális összeférhetetlenségről beszélünk.

Azt is tudom én – amit nap mint nap hallhatunk – hogy nem kell ahhoz migráns, hogy mindenféle gátlások nélküli állatokat találjunk erre mifelénk is. Persze ettől még érvényes a kérdés, hogy ha van nekünk is, akkor minek ilyeneket még importálni. Megvallom őszintén, én az ilyet – ha idevalósi, ha nem – legfeljebb anatómiai szempontból tekintem embernek.

Az emberek világa finom-szövet, sokféle vonzásból és taszításból áll; ilyen a világunk mert ilyenné tettük. Nem gép, nem áll cserélhető alkatrészekből és nem is tervezhető át, mert nem tudunk önmagunknál bonyolultabb dolgokat átlátni. Elrontani azonban annál inkább lehet.

Facebook hozzászólások