Szerelem – egy menthetetlenül régimódi elmélkedés

 „Az szerelem azért semmi nem egyéb, hanem egy igen nagy kívánság, mellyel igyekezünk nemcsak személyét, hanem minden jó kedvét is megnyerni annak, azkinek mindenek felett szolgálni, engedni s kedveskedni igyekezünk.

Balassi Bálint: Szép magyar komédia

Meglehetős port vert fel, hogy a német kormány egy honlapot hozott létre, amellyel a migránsok szexuális kultúráját kívánja fokozni. (Ha az még fokozható.) Az oldal tulajdonképpen egyfajta online Kamaszútra, ahol is mindenekelőtt felhívják a migránsok figyelmét, hogy adott esetben a kecskétől anatómiailag eltérő szexuális partnerrel is lehet dolguk és, hogy ebből mi következik, ami a dolog technikai részét illeti.

Nyilván nagy szükség van erre, mert az átlag migráns magától nem jön rá, úgy látszik. Túl azon, hogy az egész nevetséges, mint a szír kvantumfizikus diplomája, van benne valami végtelenül megalázó a migráns reménybeli partnerére – a mi lányainkra és asszonyainkra – nézve.

Mert amiről nagyon nem szól ez a szégyenletes migráns-idomítás, az nem más, mint a jó régimódi szerelem, ami az európai kultúrkörben – bárhogy is nézzük – mégiscsak a férfi – nő kapcsolat alapja.

Ha visszatekintünk a szerelem kultúrtörténetére azt látjuk, hogy valami sajátosan európai és keresztény eredetű dologgal állunk szemben. Másutt nem találunk ilyet. A szerelemnek – ahogyan mi gondoljuk – része ugyan a testi vágy, de nem csak arról szól, mi több, ami a legmegejtőbb és legfontosabb benne, az pontosan nem arról szól.

A szerelem fogalmának eredete a kora-középkorra, a kora-középkori nő-képre megy vissza. A nők felértékelődését pedig az épp ekkor kiterebélyesedő Mária-kultusz segítette, amelynek Clairvaux-i Szent Bernát volt az egyik megalapozója. Az anyaság, a gyengéd anyai szeretet, ami a nők kizárólagos sajátja, ekkor válik a nyugati keresztény vallás központi elemévé is. Ekkoriban ajánlja Mária oltalmába országát István király.

Később, a reneszánszban aztán Petrarca lírája vitte tökélyre az immár antik toposzokkal is felékesített nőkultuszt; ő és követői valóban a szerelem és a szépség bűvöletében éltek. Alapjában véve a feministák és a gender tanszékek lakóinak egyenjogúsítási törekvései is innen származnak. A szerelem, a vágyakozás valami végtelen egyenlőséget tesz férfi és nő közé, függetlenül a társadalmi helyzettől és életkortól. Nem számít távolság, háború, történelem, a vonzódás áthág minden korlátot és teret, a kedvesünk mosolya ott lebeg minden horizonton.

Elképzelhetetlen, hogy alá- vagy fölérendeltségi viszonyokban gondolkodjunk vele kapcsolatban.

A szerelemhez hozzátartoznak a kalandok, a csalódások, a kavargó vágyak és az elutasítás is. A férfi az örök Odüsszeusz, aki az árbochoz kötve bár, de meg akarja hallgatni a szirének énekét, de aki ezer kalandon, álmon keresztül Pénelopéhez akar visszatalálni.

A gondolatok, célok meghitt közössége teszi a kapcsolatokat sokkal többé, mint hogy szexuális technikák révén foghassuk fel azokat. A szerelem szellem és mint ilyen transzcendens módon mindig túl van önmagán. Tudom, erre mifelénk is sokan mondják, hogy nem hisznek ebben és a testi tetszés kizárólagosságát hirdetik. Az egyenjogúsító harcosok is kerülik a szerelem fogalmát, mint migráns a hot-spotot. Az emberi kapcsolatokban is megtörténni látszik a világ Max Weber-i varázstalanítása. Csakhogy úgy van az, ha sok partnere van valakinek akkor végül magányos lesz, mert hiányzik az az egy. A varázstalanítással kétségtelenül elérhető a magány racionális egyenlősége, de vajon erre vágyunk-e?

Mivel a férfi – nő kapcsolatok így alakultak a nyugati kereszténység országaiban, nem hiszek abban, hogy ez tanítható lenne.

Túlságosan összetett és mélyre nyúló ahhoz hogysem az legyen. A bensőséges, szellemi kapcsolat lehetősége nélkül pedig a dolog csak meglehetősen állatias módon képzelhető el, ami lehet, a más kultúrából származó migránsok számára nem probléma, sőt, de mit gondoljunk saját lányainkról, asszonyainkról ezzel kapcsolatban? Hogyan képzelhető el a női méltóság, ha olyan közeledik hozzá, akit erre csak betanítottak?

Ezt is látni kell, mikor a kulturális összeférhetetlenségről beszélünk.

Azt is tudom én – amit nap mint nap hallhatunk – hogy nem kell ahhoz migráns, hogy mindenféle gátlások nélküli állatokat találjunk erre mifelénk is. Persze ettől még érvényes a kérdés, hogy ha van nekünk is, akkor minek ilyeneket még importálni. Megvallom őszintén, én az ilyet – ha idevalósi, ha nem – legfeljebb anatómiai szempontból tekintem embernek.

Az emberek világa finom-szövet, sokféle vonzásból és taszításból áll; ilyen a világunk mert ilyenné tettük. Nem gép, nem áll cserélhető alkatrészekből és nem is tervezhető át, mert nem tudunk önmagunknál bonyolultabb dolgokat átlátni. Elrontani azonban annál inkább lehet.