Tanultak valamit?

121
 

 

 

„És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.”

Wass Albert: Patkányok honfoglalása 

Annak idején Talleyrand úgy vélte, hogy a Bourbonok „…semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”. Nos – az utóbbi napok híreit szemlélve – ez nem csak a francia királyi család makacsul ostoba tagjaira igaz, hanem a budapesti, immár magát győztesnek érző, libsi elitre is. Pedig ez a magatartás – anélkül, hogy segíteni szeretnék nekik, vagy figyelmeztetni szeretném őket – ez bizony veszélyes dolog. 

Még talán el sem bontották a szavazófülkéket, össze sem söpörték a kampányhoz kapcsolódó szórólapokat, kidurrant lufikat és győzelmi mámorban fetrengő libsi szavazókat, még el sem fogyott az összes „kóla”, az ellenzéki főhadiszállásokon máris előálltak a kultúrkampf egykori hősei, hogy ott folytassák, ahol – ezek szerint – abba sem hagyták. Előkerült, és még elő fog kerülni minden szimbolikus ügy, amiről azt gondoltuk, hogy már túl vagyunk rajta.

Hát, úgy látszik, nem vagyunk túl rajta.

Most, hogy KariGeri fehér ló helyett – stílszerűen és a korszellemnek megfelelően – fekete biciklivel belovagolt a Városházára, előkerült minden újra. Kezdődött Wass Alberttel, folytatódott szobrokkal, Liget-projekttel, színházakkal, újságokkal – mindennel, amit az elmúlt években, lassan évtizedben, hallgatni voltunk kénytelenek tőlük. Mintha mi sem történt volna. És, én naiv, azt hittem, hogy mára beletörődtek a tényekbe, melyek szerint van az országnak – sőt Budapestnek is – olyan része, nagyjából a fele, akik másképpen látják a kultúra elmúlt 60-70 évét, akiknek más hősei vannak, továbbá joguk is van, hogy ennek hangot adjanak. Ebben is tévedtem.

Zárójel. Az egyébként roppant szórakoztató és nagyon jellemző, ahogyan a libsi média, napokkal a választások után, elkezdi elmagyarázni, hogy a kampány során tett ígéretek túlnyomó része betarthatatlan, mert vagy nem tartozik az önkormányzat hatáskörébe, vagy mert nincs rá pénz. Erre természetesen csak most jöttek rá, korábban eszükbe sem jutott. Azt már gondolni sem merem, hogy a kampányban hazudtak volna, hiszen ez annyira idegen tőlük. Olyannyira lefoglalja őket eme nemes igyekezet, hogy a választások óta – csodák csodája – egyetlen cikket sem írtak például a klímakatasztrófáról. Nyilván mert a klímakatasztrófa semmi, esetleg a rózsaszín leányszoba álma csak, Orbánbasi budapesti országlásához képest. Zárójel bezárva. 

Persze ahhoz, hogy komolyan vegyük a dolgot, figyelembe kell vennünk, hogy a főváros vízfej volta a kultúra területén sokkal erősebb, mint bármi másban. A magyar kulturális élet Budapesten zajlik. Nem akarom ezzel megbántani a vidéki műhelyeket, színházakat, zenekarokat, de ami hat, ami számít, az fővárosban történik. Aki országos hírnevet, országos hatást akar az Pestre költözik, ott lép fel, onnan lát el bennünket, vidéki tahókat, okos gondolataival és színvonalas művészetével. Lehetetlen például elképzelni Alföldit – akit joggal nevezhetünk az ivarművészet Leonardójának – valami kis vacak, vidéki városban alkotni, ahol még ahhoz sincs elég buzi, hogy megtöltsenek egy művelődési házat.

Ázsia Vecsésnél kezdődik.

A szimbolikus területfoglalás azért is fontos számukra, mert túl a kultúrvízfejen, Budapest a magyar felsőoktatás fellegvára is. Egyetemein, a nagy, régi Tud.szoc. túlélőkön kívül, az ő tanítványaik is képzik a tanuló ifjúságot. Nekik köszönhetjük az utcákon tobzódó haladó ifjakat, akik nyilván szavazataikkal is támogatták a kulturális libsizmus diadalmas visszatértét. Most mindez megerősítést kapott, és ők pedig úgy érezhetik, hogy a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba és kultúrfölényüket a legtermészetesebb és jól finanszírozott módon újra gyakorolhatják. Szerintem, ezek talán a legfontosabb dolgok, melyeket elveszítettünk vasárnap.

Továbbra sem gondolom, hogy KariGerinek lennének önálló gondolatai.

Ez, egyébként, előfeltétele volt annak, hogy egy személyben képes legyen minden őt támogató pártnak megfelelni. Ha bármiről önállóan gondolt volna valamit, akkor bizonyára konfliktusai lettek volna. Ő volt az üres lap, amire mindenki, a baloldaltól elvárható helyesírással, írhatott valami, „Kedves Télapó!” kezdetű kívánságot. Amúgy szerintem igen rossz ötlet lenne a városháza parkolóját megszüntetni, mert nem fognak hol elférni azok, akik most majd benyújtják visszautasíthatatlan ajánlataikat. Alföldi színházat akar majd, mások újságot, rádiót, tanácsnoki állást és Hagyó Miklós pedig negyven deka parizert. 

Nem tudom, mit akar az újdonsült főpolgármester, de tartok tőle, hogy fokozottan igaz rá Schopenhauer, a filozófiatörténet tán legpesszimistább gondolkodójának véleménye, aki szerint: „Megteheted, amit akarsz: de életednek minden adott pillanatában csak egy határozott dolgot akarhatsz, és éppenséggel nem mást, csak ezt az egyet.”  (Arthur Schopenhauer: Az akarat szabadságáról)

Geri nem azt akarja majd, amit akar, hanem azt, amit mondanak neki.

És lesz, aki mondja neki. Kilenc év éhezés után az étvágy fékezhetetlen. Botrány is lesz belőle, ha a keretek kisebbek, mint ez a bizonyos étvágy. Bár nekem meggyőződésem továbbra is, hogy nem az étvágyuk nagy, hanem emésztési panaszokkal küzdenek. Valójában a mai napig nem tudták megemészteni bálványaik bukását, az általuk egykor favorizált kommunizmus vereségét. Most hát új kommunizmussal kísérleteznek (rajtunk) és ehhez kellettek a kultúra szimbolikus fellegvárai.

Mehetünk vissza a lövészárkokba. Kezdődik minden előröl.