A hazugság kora

68

„Az ember tehet, amit akar, de nem akarhat úgy, ahogy neki tetszik.”

Arthur Schopenhauer

Nem tudom, csak nekem tűnt-e fel, de a hazugságok korában élünk. Mindenhol körülvesz bennünket, belopózik a mindennapjainkba, még az intim szféránkba is.

Itt vannak rögtön a reklámok. Nem is kell messzire menni, csak megnézni azokat, melyek azt ígérik, ettől a pirulától elmúlik a rák vagy a tyúkszem, ettől a kencétől pedig a hetvenes nagymama húszéves bombázó lesz, a másiktól pedig nem korpásodik a haja. Egyik sem igaz, hazugság mind. A rejtettebb, ám alaposabb hazugság a „Mi azért dolgozunk, hogy önnek jó legyen!” Nem, nem azért dolgoznak, hanem azért, hogy ők meggazdagodjanak és elmenjenek a Bahamákra nyaralni. Amivel nincs is baj, ez a kapitalizmus maga, ám miért kell hazudni hozzá? Hazudjanak az ideológiák, melyek az örök békét és boldogságot ígérik, miközben valójában vér és pusztulás jár a nyomukba!

A hazug világ aztán tőlünk is megköveteli, hogy hazudjunk, még ha nincs is kedvünk hozzá, mert az igazság többé nem kimondható, ha mégis megteszed, meghurcolnak érte. A kényszerített többség nem azért hazudik, mert szeret, mint Gyurcsány, hanem mert kényszerítik rá.

Mondj igazat, beverik a fejed – tartja a tapasztalatokon alapuló népi mondás.

Olvasom, hogy valahol a vadregényes Kispesten valaki ki akarta adni a lakását. Meg is egyezett egy jelentkezővel, a cikk szerint bizonyos Csongorral, hogy ő és barátja vehetik ki a szállást. A tulajdonos számára kiderült azonban, hogy Csongor és barátja (talán Tünde?) sajnálatos módon buzik. Ekkor a tulaj elállt az üzlettől, mint írta a leendő ügyfeleknek: „Ha előbb tudom, hogy homoszexuálisok vagytok, már akkor szólok, hogy ez kizáró ok.” Na ez az, amit nem kellett volna. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogi szakértője közölte is, hogy ez bizony diszkrimináció, és amennyiben az érintett buzik az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz fordulnak, a lakás tulajdonosát akár meg is büntethetik. Erről aztán az Indexen kívül az RTL Híradója is megemlékezett, tekintettel az ügy rendkívüli fontosságára. Eddig a nem túl épületes történet.

Szerintem az ember annak adja ki a lakását, akinek akarja, és ha bárki ellen, bármiért kifogása van, annak meg nem adja ki. Továbbá a viszolygás, az undor is emberi jog. Ez azonban – úgy tűnik – nagyon régimódi felfogás. Boldog korunkban ilyet nem tehetünk.

Nem lett volna semmi baj, ha a szerencsétlen szállásadó nem vallja be viszolygását a leendő kuncsaftok szexuális szokásaival szemben. Azt kellett volna mondani, hogy már kiadta, vagy beázott, vagy az unokahúga költözött oda, vagy bármit, ami egyébként hazugság lett volna. Csak az igazságot nem. Ha így tesz, tehát engedve a PC korszellem kényszerítő erejének, hazudik, akkor sem Csongor és barátja(?), sem az RTL híradója nem figyel az esetre. Ha pedig majd megbüntetik, akkor egyúttal hazudni is megtanítják és a legközelebbi buziknál már esze ágában sem lesz igazat mondani, hiszen rájön: bizony beverik érte a fejét.

Aztán, hogy ez mit eredményez, az egy másik kérdés.

Egyfelől, az igazságot tartósan nem lehet eltitkolni. A legenda szerint, Midász király, akire a megsértett Apolló – akinek lantjátékát gyengébbnek ítélte Pán művészeténél – szamárfüleket ragasztott, csak a borbélyának volt kénytelen megmutatni azokat. Mondani sem kell, hogy a szerencsétlen ollóforgatóval a legszigorúbb titoktartást fogadtatta meg. Ám a hajművész nem bírt a kikívánkozó titokkal, és egy gödröt ásva, abba kiáltotta be: Midasz királynak szamárfüle van! A gödröt betemette, de az ott növő nád susogta aztán a szélbe a titkot, mely nem is volt titok többé. A figarót persze a nagyfülű király kivégeztette, de ez már csak pótcselekvés volt, ettől még mindenki rajta röhögött.

Másfelől, az emberek – mint a derék hajvágó is – tartósan nem tudják magukban tartani titkaikat. Belülről feszíti őket a dolog, kikerülnek a komfortzónájukból, és minél tovább és minél nagyobb erővel szorítják beléjük a mondandójukat, annál nagyobb lesz a robbanás, mikor az kitör.

A probléma feloldására a haladás, a hosszú idők óta használt és tökéletesen hatástalan módszert, az emberek nevelését veti be. Ez ugyanis azon a téves elképzelésen alapul, hogy az „emberek” – úgy általában – nevelhetőek. Mivel nem nagyon értek el eredményeket, most már erőszakkal, büntetéssel, megbélyegzéssel is próbálkoznak, amivel tovább szítják a feszültséget az érzett, gondolt és az elmondható között.

Én/mi, akik egy velejéig hazug rendszerben nőttünk fel, nagyot csalódtunk.

Azt hittük a hazugságok kora a múlté, és immár a hátralévő életünket az igazság napvilágánál éljük le. Úgy tűnik, nagyot tévedtünk. A módszer is ugyanaz. Otthon, a kocsmában, mondhatsz, amit akarsz (egyelőre), de nyilvánosan csak azt, amit szabad.

A régi kommunisták a tulajdonunkat vették el, az újak a szavakat.  

Anno, a hetvenes évek hajnalán, egy másnapos márciusi délelőtt elindultunk a boltba, hogy súlyos közérzeti problémáinkra némi gyógyírt keressünk. Az egyetem előtt beleütköztünk valami ünnepségbe. Sokan voltak és elállták az utat, így aztán megálltunk és egy rövid ideig, másnapos katatóniával, hallgattuk a kalapos szónokot, aki unott hangon, egy papírból mindenféle marhaságokat olvasott fel, a haladásról, a dolgozó népről, a békéről és egyebekről. A tettestársam felém fordult és azt mondta: „Tudod, az a baj, hogy ezek utálnak bennünket.” Semmi sem változott.

Facebook hozzászólások