A néger költőnő

164
  •  
  •  
  •  

és ami eszmék és normák szerint „igazság” – nos:
az nem mindig igazságos.”

Amanda Gorman

Amerikai elnöki beiktatás, van ott minden, konfetti, brillantin, szerpentin, illetve hát most nem volt, mert csak a meghívottak vehettek részt rajta, Biden viszonylag jól is működött, el sem esett, felismerte az alelnökét; minden rendben volt tehát. Tízezernyi katona vigyázott az ünneplőkre. Volt ott egy néger költőnő is, aki az elnökké iktatás során egy olyan rossz verset mondott, ami méltó volt magához a nagy eseményhez. A verset – ha valaki kíváncsi rá – itt elolvashatja magyarul. Na, az ő történetét szeretném elmesélni, mert bőven megéri. Ugyanis, mint cseppben a tenger, tükröződik benne mindaz az elmebaj, amely súlyosan nehezedik korunkra és bizonyára véget is vet neki, de legalábbis az atlanti civilizációnak mindenképpen.

Részt vettek olyan nagyságok is, mint Jennifer Lopez vagy Lady Gaga, de ez a hölgy mindenkit elhomályosított. Ott állt ez az ifjú néger hölgy piros sapiban, sárga kabátban és szavalt. A vers katasztrofálisan szar volt, szerintem még Tóth Kriszta is jobbat tud írni, pedig az nem kis teljesítmény. Önmagában az nem egy teljesítmény, hogy rossz verset szavalnak egy efféle eseményen, már máskor is előfordult. Az ellenben, hogy ilyen cikkek jelenjenek meg honi újságokban, miszerint „Íme, magyarul Amanda Gorman verse, amellyel ellopta a show-t Joe Biden beiktatásán”, az már minimum meglepő. Persze lehet azzal érvelni, hogy semmi jelentős nem történt, a demokrata elit most visszavette Trump elnöktől a hatalmat és immár azt csinálnak a világgal, amit akarnak, de azért mégis érdekes, hogy egy ismeretlen és annál rosszabb költőnőre figyel fel a világ.

Zárójel. Nem tudom, feltűnt-e, hogy Biden elnök egykedvűen gyilkosnak nevezte Putyint? Ezzel mintegy meg is adta az alaphangot a későbbi tárgyalásokhoz. Érdekesnek nevezhető továbbá, hogy Kína is megkapta a magáét az ujgurok – egyébként felháborító – sorsáért. Kérdés persze, hogy az USA most vajon ki ellen készül háborút indítani, mert aki ellen kezdeményezhetett, az ellen már sikerült is. Zárójel bezárva.

A történet itt akár véget is érhetne, ám nem ért véget. Mindenekelőtt Hillary Clinton már az elnöki székben látta a művésznőt, mondjuk 2036-ban, mikor már valószínűleg nem fog élni, bár ezek a hüllők hosszú életűek… És nem volt kevésbé lelkes Husszein Obama sem, aki szerint „e történelemkönyvbe illő napon” meg lehet találni a fénybe vezető utat. (Csak nehogy az a bizonyos alagút legyen…)

És a történet csak ekkor kezdődött.

Először is meg kellett volna ismertetni a művésznő munkásságát a nagyvilággal. Ehhez egy holland költőnőt választottak volna, aki „nem bináris” identitású – értsd: buzi –, és ami még megdöbbentőbb: nem is néger. (Én nem tudtam megállapítani, hogy fiú vagy lány – csak tippelek, hogy valószínűleg lány.) Érdekes, hogy itt a „nem bináris” már hátránynak számít, ami virágzó korunkban már-már megdöbbentő. Hová lettek az LMBTQ-jogok? Hiszen bizonyára egy buzi is éppen olyan jól – ha nem jobban – fordíthatná le a nagyszerű műveket. De tekintsük ezt egyszerű félreértésnek. Sokkal súlyosabb az a tény, hogy még csak nem is néger, ami viszont már megbocsájthatatlan. Hiszen miképpen érezhetné át egy néger szenvedéseit, megaláztatásait valaki, aki nem is fekete, sőt, az is lehet, hogy rabszolgatartók voltak az ősei között. A fene tudja ezeknél a hollandoknál. Na, ő aztán a felháborodás hatására le is mondott.

Egyébként nem is értettem pontosan, hogy akkor most hollandra akarta volna lefordítani az inkriminált poémát? Mert ugye az a nyelv nem kifejezetten alkalmas lírai kifejezésekre, nagyjából – e tekintetben – a cseh nyelvre emlékeztet. Továbbá a holland is egy nagyon kevesek által beszélt nyelv, nincs a nagy nyelvek között.

Aztán egy Victor Obiols nevezetű ember következett, aki feltehetően katalánra akarta lefordítani a jeles alkotást. Aztán ő is ment a levesbe ugyanazzal az indokkal: nem eléggé néger. Mondjuk ő azért hozzátette, hogy akkor nem fordíthatná a Homéroszt sem, mert például nem is görög, Shakespeare-t sem, mert nem angol. De azt nyilatkozta, hogy azért a honoráriumot kifizetik neki, ami a kiadó sáros voltát szemlélteti. Aztán itthon is megszólalt a szakma. Többnyire azt mondták, hogy műfordítónak olyat kell jelölni, aki képes a munkát a megfelelő minőségben elvégezni. (Istenem, ha csak olyanokat jelölnének ki!)

Gorman kisasszony tehát ott állt volna megfürödve, és művei nem jutottak volna el a világ összes népéhez. Mondjuk arra külön kíváncsi lennék, hogy mondjuk japánra, vagy kínaira ki fogja lefordítani a poémát.

Azonban, ahol a legtávolabbinak tűnik a segítség, ott van a legközelebb. Váratlan helyről érkezett: a honi cigányság részéről. Hát én onnan egyetlen költőt ismerek, az pedig Bari Károly. Nem mesélem el kapcsolatunk hosszú és rögösnek nevezhető történetét, csak jelezném, hogy volt olyan korszaka, mikor ha én bementem egy kocsmába, akkor neki ki kellett jönnie. Mindezt azért, mert elmesélt néhány cigány népmesét és én ezt súlyosan felháborítónak találtam. De most majd megmutathatják.

Az Open Books ki akarja adni Amanda Gorman verseit magyar fordításban. Az események központjában Bódis Kriszta áll, aki már számtalan könyv, dokumentumfilm, szociologikus alkotásban hívta fel a figyelmet a cigányok helyzetére, és akinek véleménye szerint „…egy művészeti szemléletváltásból következik: az alkotás joga általános emberi jog, amelynek lehetőségét mindenki számára biztosítani kell”. Szerinte „…a Gorman-projektben ózdi, hátrányos helyzetű, roma növendékek, Bódis Kriszta, a VH modell alapító működtetője és műfordító mentorok közösen vesznek részt”. Csak egy apró probléma van. A cigányok nem akartak integrálódni, a négerekkel ellentétben, akiknek módjuk sem volt erre. Mindenesetre szívrepesve várjuk a kötetet, hogy Gorman művésznő végre a megfelelő helyet foglalja el a világirodalom történetében.

  •  
  •  
  •