Azok a régi karácsonyok

57

Úgy kezdődött, hogy a lovaim összevesztek. De talán kissé távolabbról kell kezdenem a dolgot. 24-e volt és én természetesen a lovasiskolában kezdtem a napot. Már délelőtt is ott voltam, és mindenféle karácsonyi ajándékot adtam a lovaimnak, akikkel – természetesen – gyakoroltam is; elvégre nem csak szórakozás az élet. Két ménem is volt az idő tájt a Holló, meg a Honvéd, mindkettő a hannoveri fajtából, hiszen nagyra nőttem és egy arabson úgy néztem volna ki, mint a macska a köszörűkövön. Maradtak a nagyobb testűek, azok jobban illettek hozzám.

Eltelt a délelőtt, már kezdtem volna hazamenni, amikor kitört a viszály. A Holló elszakította az egyik kötőféket, oda tudott fordulni a másik ménhez, beleharapott az oldalába, az meg, szegény, nem tudott elugrani előle. A kezdeményező nyilván utálta a konkurenciát. Rettentőt harapott bele, aki nem látott még ilyet, az el sem tudja képzelni, hogy mekkorát, hiába ugrottam egyből közéjük, már megtörtént a baj. Újra meg kellett kötni az eloldódott kötőfékszárat, leszakadt róla az a fagolyó, ami meggátolta, hogy egymás felé forduljanak. Nekünk nem voltak egyedi állásaink, szegény TSZCS és tulajdonképpen csak egy ménállomás voltunk, hiába neveztük magunkat előkelően „lovasiskolának”.

Szörnyű seb keletkezett. Kilátszott a mellhártya is, amely szerencsére nem szakadt át, de azért azonnali orvosi segítségre volt szükség. Honnan szerezzünk ilyen segítséget 24-én délután? Hát nem volt egyszerű. Mikor kihívtuk az állatorvosi ügyeletet, kiderült, hogy az állatorvos hát… nem teljesen józan. De hát olyan kalappal köszönünk, amilyen van. Mindenesetre rendesen összevarrta a sebet – ő is büszke volt magára – önérzetesen és diadalmasan távozott.

Ekkor már késő délután volt. A ló aztán tetániás görcsöket kapott, és tudtam, hogy ebből baj lehet, ezért az ott lévő lóápolók segítségével kalcium és magnéziumoldatot adtunk neki. Mondjuk ezt még az állatorvos javasolta búcsúzóul; ő könnyen beszélt: hiszen ment tovább inni. Álltam a ló mellett és azon imádkoztam, hogy javuljon az állapota. Mikorra végeztem – a mén láthatóan jobban volt – én is megnyugodtam, de azért még vagy egy órát vártam biztos, ami ziher. Ezzel aztán el is telt a délután és nekem eszembe sem jutott, hogy karácsony van. Elég bajom volt anélkül is. Például miként magyarázom meg Fábián Józsi bácsinak, aki nem volt jelen az eseménynél, hogy miképpen szabadult el az a csődör. Ez fölöttébb kínosnak tűnt.

A karácsony csak késő este jutott eszembe, mert közben egész délelőtt, sőt délután is szakadt a hó, mire haza indultam, már elállt a hóesés is, de a biciklit ott kellett hagyjam, mert nem vállaltam a hóban biciklizés nehéz és nem kevéssé veszélyes munkáját; így gyalog indultam el. Közben jókora hóátfúvások keletkeztek, így méteres hófalak között tettem meg azt a 4-5 kilométeres utat, ami az iskola és a TSZ-központ között húzódott. Különös élmény volt a hófalak között menetelni. Közben biztos elment valami hómaró, így könnyen haladtam. Úgy emlékszem, telihold volt, amely bevilágította az utat és valami egészen elvarázsolt hangulatot teremtett. Egy autó nem ment el mellettem, hiszen mindenki a fűtött szobából, jóllakva nézett ki a havas tájra. Akkoriban olvastam „Az utas és a holdvilág” című Szerb Antal művet, és valahogy megérintett a táj kihaltsága, üressége, olyan volt, mintha örökké csak mennék, mennék …

Azt nyilvánvalónak tartottam, hogy nem várnak meg az ünnepi vacsorával, magamban már le is számoltam vele. Biztos voltam benne, csak valami maradék vár, pedig borzasztóan ki voltam éhezve a nagyanyám-féle halászlére. (A húgom mindig tejet öntött bele, mert attól elmúlott a csípőssége. Pedig attól volt az igazi.) Az már nyilván elfogyott, ábrándoztam sajnálva magamat, és legföljebb valami bejglire számítottam – ha jut. Természetesen nem volt ez így. A nagyi mindig egész ételkölteményeket készített, és még a karácsony után jóval is volt belőlük, csak jó volt sajnálni magamat, aki itt caplatok a hóban, és nem is várnak sehol.

Ilyen gondolatok között értem haza, majdnem túl is mentem a házon – nem volt eltakarítva a bejárat. A kutya természetesen összenyalt – egy komondorom volt akkoriban – így üdvözölt és csalt játszani a hóba. (A kutya egyébiránt lüke volt, mert hiába csináltam neki házat, nem ment be, helyette belefeküdt a hóba, aztán felállt egy hóbucka, megrázta magát és ott állt a komondor.) De most nem érdekelt a kutya – jó azért kicsit játszottam vele – mert el voltam keseredve a vacsora hiánya miatt.

Bementem teljesen elkeseredve, gondolván, hogy jóllakott embereket találok odabent, ám megdöbbenésemre ellenkezőleg, kiéhezettek voltak. A hős nagyanyám ugyanis visszatartotta a vacsorát, mondván , hogy „biztos valami dolga volt a gyereknek”. Nem tudta elképzelni, hogy bármi megakadályozzon a szenteste otthon töltésében. A családtagok már roppant türelmetlenek voltak, és megpróbálták megkezdeni az evést, de a nagyi nem engedte, és mivel ő főzte a vacsorát, mit tehettek, vártak. Mire elmeséltem mi történt, addig megmelegedett a halászlé és – szörnyülködve a velem történtek miatt – elkezdtük végre a vacsorát, elvégre karácsony volt.