Fékek és ellensúlyok

79

„Hadd ropják a táncokat, hadd
legyen hangos a színház a tisztességtelen vagy kegyetlen gyönyörök szavától!”

Szent Ágoston: De civitate Dei

Ülök itt ez előtt a nyomorult képernyő előtt, pedig akár olvashatnék is valami értelmeset. Azonban, sajnos, hírfüggő lettem már én is. Így aztán válogathatok a hírek között, és eldönthetem, hogy melyik éri meg azt, hogy egyáltalán gondolkodjam róla. Mondhatom, a kínálat nem túl nagy.

Itt van ugye érdekességképpen Gothár Péter életművének legutóbbi bemutatója, a „Zaklatás” című. Illetve nem is maga a darab az érdekes, hanem a kritikák. Az ugyanis, hogy egy kapuzárási pánikkal küzdő vénember mikre ragadtatja magát ifjú áldozataival szemben, nem túl érdekes, és még csak nem is tanulságos. Sokkal érdekesebb, hogy milyen is az a közeg, ahol mindez előfordul(hatott). Akik rajongói a színházaknak, színészeknek, rendezőknek, akik katarzisélményként élik meg az előadásokat, azok most hagyják abba az olvasást. Bálványrombolás következik ugyanis. 

Zárójel. Mert van itt persze egy kis probléma. Mégpedig az, hogy miért akarjuk, a zsöllyében ülve, könnyeinkkel öntözni a „társadalmi problémákat”, ahelyett, hogy a valóságban megoldani igyekeznénk őket. A színpadon a bajba, válságba jutott ember helyett egy színész áll, akinek amúgy semmi baja, csak a szakmáját űzi éppen, vászonból és deszkákból ácsolt, festett díszletek között. Rajta nem lehet és nem is kell segíteni, bármennyire hatódunk is meg. A szakma aztán azt tanítja, hogy minél jobban sikerül megríkatni, vagy megnevettetni a közönséget, annál jobb. Így aztán a nagy meghatódás drágább jegyeket eredményez. És kizárólag ez számít. Zárójel bezárva.

Annak bemutatása, hogy miképpen lett történelmileg ez az alapvetően népszórakoztatásra rendelt iparág a világmegváltás és a libsizmus terepe, meghaladja ezen iromány kereteit. Annyit azonban megjegyeznék, hogy a színházi előadások iránti révült imádat Róma végnapjait jellemezte, és a fent idézett Ágoston szerint, egyik oka volt a bukásnak is, amennyiben hozzájárult az erkölcsök romlásához. 

A látszattal ellentétben, a színház egy üzem. Olyan üzem, amely – jó esetben – bevételt termel és megalapozza, fenntartja egy csomó ember egzisztenciáját. Egyesekét nem is akárhogyan. Ez az üzem aztán igen komoly költségekkel működik és igen nehezen finanszírozható. Olyannyira, hogy a magyar színházak képtelenek is eltartani magukat, komoly adófizetői hozzájárulás kell a fenntartásukhoz.

A pénzt el is fogadják, a véleményt, kritikát, ellenőrzést viszont nem.

Ha már a művészet templomának gondoljuk a színházakat, akkor nagyon is szükségesnek véljük, hogy érvényes legyen rá a „független” jelző, amint bármely más művészetre is. Kérdés mármost, hogy kitől/mitől legyen független ez a műintézmény? Hát, ugye – a megszokott módon – elsősorban a „hatalomtól”. Azért pont attól, mert a standard libsi vélemény szerint a „hatalom” gonosz, önző, kegyetlen és érzéketlen. (Már amikor nem ők vannak hatalmon, mert mikor ők a „hatalom”, akkor minden rendben van.) A gaz „hatalom” – szerintük – arra akarja a szent „művészetet” kényszeríteni, hogy dicshimnuszokat zengjen ahelyett, hogy a „társadalmi problémákra” irányítaná a figyelmet. 

Aztán, ha megkérdezzük, hogy konkrétan milyen hatalomtól kell óvni a művészi függetlenséget, azt a választ kapjuk, hogy természetesen az állam hatalmától. Mert a libsi közvélekedés szerint csak az állam rendelkezik veszélyes, tehát ellenőrizendő hatalommal, és csak akkor, ha jobboldali. Ez azonban súlyos tévedés. A hatalom fogalma ennél jóval tágabb és összetettebb is. A hatalom ellenőrzése, az oly kívánatos fékek és ellensúlyok nem kizárólag az államhatalommal szemben szükségesek. 

Közismert, hogy a kultúra egyes területei gyakorlatilag teljesen a magukat „függetlennek” nevező, valójában a balliberális eszméket valló és a mindenkori jobboldallal szemben álló emberek irányítják. Az ő számukra valójában mindig is sokkal fontosabb volt a kormánykritika, mint a „művészet” maga.  Miután elfoglalták, mi több, elfoglalják a kulcspozíciókat, többek között a színházi életben is, gyakorlatilag hatalmi pozícióba vannak. Ennek megőrzése pedig még talán a kormánykritikánál is fontosabb. Van ugyanis formális hatalom – mint például az alá-fölérendeltségi viszony, mondjuk a hadseregben és van informális hatalom is, mint például Gothár és az őt mentegetők esetében.

Az informális hatalom, bizonyos esetekben, veszélyesebb, mint a formális. Elég csak arra gondolnunk, hogy az informális hatalom – gyakorlói szerint – nem is létezik, így aztán kontrollt sem lehet gyakorolni felette. 

A színházi és általában a művészeti élet pedig – a jelen viszonyok között – senki által nem ellenőrizhető, hiszen bármilyen felügyelet kísérlete azonnal megkapja a „művészi szabadság” megsértésének rút címkéjét. Pedig itt a művészi „függetlenség” pusztán az „azt csinálok amit akarok” filozófiájának fügefalevele. 

Most azt látjuk, hogy az érintettek, a színházi mogulok, egymást és önmagukat fogják ellenőrizni. Nagyon meg lennék lepve, ha valami súlyos problémát találnának és még jobban, ha valamiféle retorzióra is sor kerülne.

És ehhez még libsinek sem kell lenni, hiszen az ember kevés hibát szokott találni saját magában, annál többet másokéban. 

A Gothár-ügy – minden ocsmánysága ellenére – tartogat egy szórakoztató elemet is. Ez pedig az előrelátás hiányából fakad. Mikor az egész Metoo mozgalom elindult, és legkülönbözőbb embereket vádoltak meg mindenféle dolgokkal, melyek évtizedekkel előbb történtek és melyek bizonyítására csak az áldozatok meséje szolgált, akkor a leghangosabban a libsi megmondóasszonyok kiabáltak. Láthatóan nem gondolták végig: mi lesz, ha ugyanígy vetül valami az ő imádott művészeikre? Most aztán lapulnak is, mint Gyurcsány Ferenc a fűben.