Pojácák

„A színész művészete abból áll, hogy megakadályozza a közönséget az ásításban.”

Laurence Olivier

Különös és roppant posztmodern, számtalan felvonásból álló színielőadásnak vagyunk tanúi az elmúlt napokban. A bemutatott darab címe esetleg a „Harc képzelt fasiszták ellen lehetne.

Az előadás különlegessége, hogy szereplői a színpadon önmagukat alakítják benne, és nem mondják meg a nézőknek sem a szerző, sem pedig a rendező nevét, sőt, maga a műfaj sem tisztázott, bár tán leginkább abszurd tragikomédiának nevezhetnénk. Persze az is könnyen lehet, hogy nincs sem szerző, sem rendező, és egy igazi commedia dell’arte játszódik le szemünk előtt. 

Mivel nincs drámai mű cím nélkül, a bemutatott darab címe esetleg a „Harc képzelt fasiszták ellen” lehetne. Monstre előadásról van szó, bemutatják a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatói, hallgatói, baloldali értelmiségiek és az ellenzéki pártok. Jelen vannak még a színpadon: népség, katonaság, érdektelenség. Pillanatnyilag csak az első néhány felvonást láthattuk, így még katarzis sem volt, ezért a közönség érdeklődése is lanyhulni látszik, és nem tudni, milyen színészi eszközöket kell még bevetni, hogy megfeleljenek Laurence Olivier elvárásainak és megakadályozzák a közönséget az ásítozásban.

Mint annyi minden, korunkban a színészet is nagy változásokon ment keresztül. Valaha – egy boldogabb korban – a színészek vidám, bohém és alulfizetett társaságnak számítottak. Népszerűek voltak, hiszen mindenkit szeretünk, aki szórakoztat bennünket. Különösen a színésznők voltak ismertek és népszerűek, ami nem is csoda, hiszen már Kótsi Patkó János is megírta, úgy 1830 táján, hogy az igazi színpadi hősnő „deli, karcsú termetű, s magas, ha lehet: az ábrázatja, kontúrja nagy részekből álló, nagy tüzes szemű, szép keblű”. Nem csoda hát a sok párbaj, szöktetés és rangon aluli házasság velük kapcsolatban. A művészi élménytől felhevült ifjúság kifogta a lovakat kocsijukból, és maguk húzták azt, valamint a cipellőjükből itták a pezsgőt.

Vidám idők voltak ezek. 

Az, hogy a világot jelentő deszkákon valami nagy, súlyos jelentésű dolgok történnek, sokáig senkinek sem jutott eszébe, az meg különösen nem, hogy e csélcsap társaság a „kultúra” letéteményese lenne. Petőfi azt írja, hogy apja kevéssé örült színészi ambícióinak „Tudom, sokat koplaltál,/ Mutatja is színed./ Szeretném látni egyszer,/ Mint hánysz bukfenceket.” – jegyzi fel a nép véleményét a mesterségről. 

Aztán valami megváltozott, de nagyon. „…a művészet egyre inkább függvénye saját elméletének” – írja Arthur C. Danto a „Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet?” című elgondolkodtató könyvében.

A művészet, önmaga hatása alá kerülve, kilépett a politikai ideológiák színpadára és jórészt propagandává vált.

A huszadik század két mérgezett ideológiája a kommunizmus és a nácizmus egyaránt felfedezte a művészetben rejlő propagandaértéket. Nálunk a ’49-es kommunista hatalomátvétel után a művészetek mindegyike, így a színház is, közvetlen pártirányítás alá került. Hamar kiderült azonban, hogy a „régi” népszerű színészek, Jávor Páltól Karády Katalinig helytelen ideológiai alapokon állnak. Ha máshonnan nem, akkor a Major Tamás – Gobbi Hilda duó feljelentései alapján ez tudható volt a pártvezetés számára. Új arcokra volt szükség. Ennek érdekében a színészképzést átalakították. Teret engedtek a „munkás-paraszt” kádereknek, és a mesterségbeli tárgyakon túl az ideológiai képzést is kötelezővé tették – Lukács elvtárs útmutatásai szerint.

Hogy miért untatom az olvasót hetven évvel ezelőtti dolgokkal? Azért, mert mire eljutottunk a rendszerváltozáshoz, a művészeti képzés átideologizálódásának folyamata befejeződött. Ez a „befejeződött” azt jelenti, hogy már olyan oktatók tanították és tanítják a mai napig a leendő művészeket, akik ideológiailag megbízhatóak voltak és magukon viselték a kommunista párt jóváhagyó pecsétjét. (Bár az én szememben inkább stigma az.) Aztán, mintegy vezényszóra, mindből liberális lett és megőrizve pozícióikat, tovább oktatták azt amit addig. Elég csak a mai dühöngők, mint Jordán Tamás, vagy Zsámbéki életkorát megnézni, hogy tudjuk: hol és miképpen szocializálódtak.

És még nekik van pofájuk a kommunizmus korát idézni; az ő koruk volt az, bárhogyan is tagadják.

A művészetek terén könnyű dolguk van, hiszen – a libsik ősi vágyát beteljesítve – ők a zsűri. Ők mondják meg, hogy mi a művészi teljesítmény és mi nem, így aki érvényesülni akar, az alkalmazkodik. Ebben a zsűrizésben semmi sem zavarja őket, bárki, akit azelőtt nagyra tartottak, egy csapásra elveszíti tehetségét, ha ideológiailag helytelenül cselekszik. 

Így lett a Színház és Filmművészeti Egyetem (Egyetem! Istenem, az univerzitás, a tudomány! Mint hánysz bukfenceket…) olyanok keltetője, mint a Schilling – Sárosdi duó. Akik ékes példái annak, hogy a tehetségtelen kulisszahasogatás mennyire művészi, ha egyezik a „helyes” ideológiával. Immár választ adhatunk ama évszázados, égető kérdésre: „Mi a művészet?” A helyes válasz: minden művészet, ami gyalázza a jobboldalt és a jobboldaliakat, valamint tetszőleges libsi megmondóember annak nevezi.

Ilyen egyszerű.

Azt, hogy milyen színvonalú az oktatás a nevezett intézményben, én nem tudom megítélni, mindenesetre az itt-ott látott ifjú színművészeknél jól látható, hogy mindegyikük beszédhibás és a beszédhiba mértékével megegyező módon elkötelezett a haladó elvek mentén. Kérdés persze, hogy már eleve ilyenek voltak, mikor a pályára akartak lépni, vagy ilyenné idomították őket. Ennek eldöntéséhez ismerni kéne őket, amihez viszont – a látottak alapján – semmi kedvem.

Most aztán majd, a beígért forró ősz kapcsán, látunk majd sok érdekes szórakoztató dolgot, például azt, mikor majd Gyurcsány részegen, Fekete Győr pedig lilára festett hintalovon rohamra vezérli a bátor színinövendékeket. Ígérem, beszélni fogunk róla.