Suta nekrológ

17

„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.” 

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Amint öregszik az ember, egyre többeket temet el. A kemény, makacs koponyánk mögött lakozik az egyetlen temető, melyet sétáló, beszélgető, iszogató halottak népesítenek be: az emlékezet. Itt akkor támadnak fel, mikor odakint meghalnak, mert felélednek az emlékek. Először csak zaklatottan, összefüggéstelenül áttűnő képek formájában, aztán – ahogyan megszokják új világukat – egyre pontosabban hasonlítanak egykori önmagukra, teljessé válnak az emlékek között.

Meghalt Andorai Péter. Aki – bár már vagy 20 éve is megvan, hogy utoljára találkoztunk – úgy tartom, a barátom volt. Ne várják tőlem, hogy – a nekrológok szabályai szerint – felsoroljam a szerepeit, a díjakat, melyeket kapott, és egyáltalán, a szakmai életrajzát ismertessem. Hogy őszinte legyek, nem is nagyon ismerem ezeket a megfelelő kronológia szerint, és nem is nagyon lehet felsorolni, annyi volt belőlük.

Csak a fiatalkori barátra, vitapartnerre emlékezem.

A kecskeméti színházban ismerkedtünk meg, valamikor a rossz emlékezetű ‘70-es években. Aztán számtalan hosszú este és éjszaka következett, melyeket belengett a mérges szeszek miazmája, a zaj és a cigarettafüst. Körülöttünk emberek, barátok, ellenségek és lányok, akik bőkezűen pazarolták ránk a szépségüket. Szerette a nőket. Illetve ez így nem pontos, inkább a zárkózottsága provokálta őket. Olyan volt, mint Ortega Don Juanja: nem szerette a nőket, hanem a nők szerették őt; kihívást láttak benne, le akarták venni a lábáról. 

Hosszan üldögéltünk büfében, kocsmákban, ittunk, és megváltottuk a világot a szent Művészet által és nevében. Ő hitt a színházban, a művészetben, mint az igazság megjelenésében, hiszen a sorsa volt; én nem, mert már akkor is régen halott emberek gondolatai között kergettem az igazság délibábját. Nem bújt bele a szerepeibe, nem váltott bennük arcot, sokkal inkább a figurákat alakította magához. Türelmetlen is volt, sokszor unta a próbákat, vitatkozott a rendezővel, és inkább már csinálta volta a darabot a közönség előtt, ahol valódi tétje van a dolognak.

Aztán múltak az évek, sorsunk szétnőtt, utunk elvált. Időről időre azért találkoztunk, hol véletlenül, hol előre megbeszélve. Ilyenkor – ahogyan az barátok között szokás – ott folytattuk a beszélgetést ahol abbahagytuk, és bár a különböző utak különböző helyekre vittek bennünket, mindig tanulni tudtunk egymástól. 

Utoljára ’94-ben találkoztunk, mikor Kossuth-díjat kapott. Akkor már régen nem volt kapcsolat közöttünk, bonyolult módon, ismerősök ismerősein keresztül tudtam meg a címét és írtam egy gratuláló levelet. Gyorsan válaszolt és hívott, látogatnám meg. Valami kocsmában találkoztunk, közel a színházhoz (aminek nevét szégyenszemre elfelejtettem), ahol éppen játszott. Én, a vidéki, korábban érkeztem, és már javában ittam az Unicumot, mikor megjött. Kíváncsian lestem, hogyan reagál a kocsma vendégserege a híres színész érkeztére. Elmondom, sehogyan sem. Volt egy színészektől furcsa és ritka tulajdonsága: el tudott tűnni, fel tudott szívódni az utca emberei között, egy volt a sokak közül, akinek nem fordulnak utána. Híres színész volt, de becsületére, sohasem volt híres ember, celeb, ahogyan mostanában nevezik. Hiányzott belőle a Thália papjaira oly jellemző nagyhangú, üres frivolitás. 

Örültünk egymásnak, leült az asztalhoz, és némileg kínos csönd keletkezett. Integettem a pincérlánynak, rendeltem, néztük egymást mérlegelve, számolgatva a barázdákat a másik arcán: vajon mi, vagy ki van mögöttük? „A múltkor nem volt igazad.” – kezdte. Értetlenül néztem, hiszen a „múltkor” ki tudja hány éve volt. Látta rajtam az értetlenséget, és elmondta, miről beszéltünk akkor. És ekkor varázsütésre, a beszélgetők moraja, a pohárcsörgés, a hely maga is, átalakult a kecskeméti színház kopottas, fa lambériával ékesített büféjévé, a pult mögött Marcellával, a büféssel és az ő kis könyvével, melybe szorgosan jegyezte a fogyasztást, hogy aztán hó elején, kedves mosollyal, leverje rajtunk. Újra ott ültünk fiatalon, nagyhangúan (legalábbis én), és ugyanazokról beszélgettünk, amiről a kultúrával fertőzött fiatalemberek beszélni szoktak. És ugyanazzal kölcsönös „Hülye vagy!”-al is ért véget.

Mennie kellett, valami előadása volt, ki tudja, hányadik és ki tudja, milyen darabban. Felajánlotta, hogy szerez jegyet az előadásra – bár tudta, nem nagyon járok színházba –, én udvariasan elhárítottam a vasúti menetrendre hivatkozással. Az ajtóban még megöleltük egymást, és mentünk a dolgunkra, azzal a kellemes érzéssel, hogy még mindig van valahol egy barátunk. Csak később, tán már a vonaton jutott eszembe, hogy nem kérdeztük ki egymást a szokásos, fontos dolgokról, egészségről, karrierről, gyerekekről, családról. Szégyenletes, de boldogító gondolat volt: még mindig hülye, minden gyakorlatiasságot nélkülöző idealisták vagyunk. 

Hát, a hírtől megzavarodva, ennyi jutott most eszembe. Később élednek majd más emlékek is, azok azonban már csak az én emlékeim lesznek, amíg nem válok emlékké magam is. Isten nyugosztaljon kinn és itt bent is, barátom.