Világnézet

„Több dolgok vannak földön és égen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.”

Shakespeare: Hamlet

A világnézet olyan, mint a nyúltagy, mindenkinek van, annak is aki nem tud róla. Szükségszerű, hogy legyen, különben nem lennénk képesek élni. Ha nem lenne világnézetünk, mely rendezi a tapasztalatokat, akkor bizonnyal megtébolyodnánk az egymásnak ellentmondó, kaotikus tapasztalatok között. Világnézete mindenkinek van tehát, csak nem mindegy, hogy milyen.

Nagy lánggal ég a föld tüdeje Amazóniában – olvasom. Mondhatnók, a bolygónak tüdőgyulladása van. Mindenki mélységesen fel van háborodva. Az ügy már diplomáciai viszályokat is okoz, hogy ennek súlyát érezzük, elég csak arra gondolni, hogy Bolsonaro, brazil elnök, vénasszonynak nevezte Macronnét, ami – lássuk be – tény, csak nem szokás emlegetni. A problémát egyenesen galaktikussá tágítja, hogy maga Fletó is megszólalt és rámutatott az igazi bűnösre, aki – mily meglepő – nem más mint Orbánbasi. „A magyarkodó magyar kormány a magyarok megölésében fog így résztvenni.” Írja a nagyszerű férfiú, mert hát neki is van egyfajta, szesszel impregnált világnézete. Igaz nem túl bonyolult: Mindenért rosszért Orbán a felelős! Így nyilván Fletó létezéséért is. Az alkohol állítólag öli az agysejteket, és hát, neki ennyi maradt.

Aztán néhány nap, hét után jön némi mentegetőzés, hogy hát tán mégsem a föld tüdeje, hanem egy bonyolult önfenntartó rendszer, ahol, mivel európai szemmel hatalmas területről van szó, minden évben tüzek ezrei gyulladnak, emberi tevékenység nélkül is. A tragikus képek egy részéről pedig, melyeket „Legalább a szemeteknek higgyetek!” felkiáltással tolt a képünkbe a hiszteroliberális sajtó, kiderült, hogy photoshop-művészek kreatív terméke csupán. 

Így, tán mondhatjuk utólag, egy érdekes kérdés megmarad, mégpedig az, hogy miért hitte el a dolgot majd mindenki, kapásból, kritika nélkül. A miért tekintetében néhány csoportot különíthetünk el.

Az első azoké, akik ebből is pénzt akarnak csinálni.

Rejtélyes NGO-k, eladásra, kattintásra hajtó sajtótermékek és politikusok. Ők mindannyian érdekeltek abban, hogy minél nagyobb port verjen fel az ügy, hiszen annál kövérebb számlát állíthatnak ki a végén. Képesek a lágy, romantikus tavaszi szellő első rezdüléseiben is a világvége hírnökét látni, ha megfizetik érte őket. Az ő viselkedésük tehát érthető és jól magyarázható azon megfigyeléssel, hogy ha nem értesz valamit akkor keresd a pénzt. (Macron és Bolsonaro viszonylatában pedig még a nőt is, de ez most messzire vezetne.) Az ő világnézetük egyszerű, kétosztatú. Van egyfelől a dolgoknak azon része, melyből pénzt lehet csiholni, úgy, hogy közben még morálatlétának is tűnjenek, másfelől azok, amelyekből nem. Ezek nem is érdeklik őket. 

A második csoport azokból áll, akiket tán széplelkeknek nevezhetünk.

Őket mélyen meghatja az erdőben sülő tapírmalac sikolya. Az nem érdekli őket, hogy ugyanezen tapírmalac, ha nem sülne meg, akkor az anakonda enné meg, méghozzá lassan és félig-meddig élve. Az sem sokkal jobb. Ha pedig semmi nem enné meg a tapírmalacokat és nem is égnének meg, akkor annyira elszaporodnának, hogy az esőerdőt is tönkretennék, és végül kihalnának. Az élet nem egy hajókirándulás. Az ő világnézetük két, eltérő fogalom egybeolvasztásából fakad. Úgy vélik, hogy ami nekik „cuki”, az egyben jó is. Ami cuki azt mindenáron meg kell menteni, mert akkor vagyunk jók. A lótetű, meg a varangyos béka, mert nem cukik, pusztuljanak. Hogy mit tartanak cukinak arról, a közösségi médiában feltett képekből nyerhetünk információt. Bennük az irgalom, a szánalom nemes érzése világmagyarázattá válik, pedig ezek, bizony, arra nem alkalmasak.

A harmadik és tán a legnagyobb csoportot azok alkotják akik bármit hajlandóak elhinni, ha azt „tudósok” véleményeként tálalják nekik.

Hogy miért van ez így, az alapvetően két dologra megy vissza. Az egyik, hogy mindazon technikai csodák, amelyek körülvesznek bennünket, az űrhajótól az illatosított óvszerig, működnek, és létüket a tudásnak és a tudás letéteményeseinek, a tudósoknak köszönhetjük. A másik dolog szellemtörténeti jellegű és kifejezetten újkori eredetű. Atyja az a Descartes, aki azt találta mondani, hogy: „… végső soron nem létezhet semmi olyan távoli dolog, amelyhez nem lehetne eljutni, sem olyan homályos dolog, melyet ne lehetne föltárni.” E kijelentésnek persze ellentmond a matematika és fizika órákon szerzett keserű tapasztalat, miszerint ott már a legalapvetőbb dolgokat sem értették. A tragikus ellentmondást aztán azzal oldották fel, hogy jó, ők nem értik, de azért vannak a tudósok, hogy ők értsék és ők aztán értik is, nekünk csak rájuk kell hagyatkozni. 

Jó gondolatnak látszik, csak az a bökkenő, hogy vajon ki a tudós?

Miután a tudományokból – mint az már általánosban kiderült – többnyire egy kukkot sem értenek, magukra a tudósokra bízzák ennek megállapítását. Csakhogy a kívülről monolitnak és egységesnek tűnő „tudomány” valójában nem létezik. Alapvetően kétféle tudóst különböztethetünk meg. Az egyiket nevezzük – jobb híján – „tudományos” tudósnak. Ők azonban nem alkalmasak a scientista vallás prófétáinak. Véleményük általában ambivalens, és sokkal több kérdésük van, semhogy bármi bonyolultról azt állítsák: az pontosan úgy van.

Vannak aztán a köz-tudósok. Róluk nem tudhatjuk, mikor kutatnak, mikor művelik a tudományt. Életüket konferenciákon, a konferenciák közötti repülőúton és a TV-stúdiókban élik. Ők mondják el, hogy bármely kérdésben mi a „tudomány” álláspontja, amely – minő véletlen – tökéletesen megegyezik az övékkel. Amíg a „tudományos” tudósok olyan folyóiratokban és könyvekben közlik a véleményüket, melyeket a tudományos világnézettel rendelkezők 99%-a nem olvas, mivel egy kukkot sem ért belőle. Addig a köz-tudós a Facebookon és az esti színes, beszélgetős TV-műsorokban „publikálnak”, a közönség ámulatára és kísérőnek a csipszhez, meg az esti fröccshöz. Így megfellebbezhetetlen véleményük eljut a tömeghez, akik úgy zabálják, mint a gyenge kerti borsót

Így lesz aztán az amazóniai tüzekből világvége. És így lesznek a felelősök is refrénszerűen megnevezve a libsi médiában. 

Ez a mostani eset egyébként kivétel, hiszen néhány hét után kiderülhetett az igazság egy része is. Ez nem jellemző egyébként, az összes „tudományos” féligazság mellett a végsőkig ki szoktak tartani, különösen ha azzal szidalmazni lehet a politikai ellenfeleket. Fogalmam sincs hogyan történhetett ez most.